A cím, lassan 16 éves fiunk kedvenc filmjének a címe. Amikor megnézte, nagyon lelkes volt, így derült ki számomra, hogy érdemes időt fordítani rá, mivel ő eléggé igényes - nem úgy, mint régen, amikor a "Tűzgyűrű" volt az egyik legkedveltebb filmje (máig nem értem, miért), amit én sosem bírtam megnézni, annyira rossznak találtam -, de például a másik kedvence az "Apokalipszis most", és a film zenéje révén a Doors-ot is megkedvelte. (Érdekes, ahogy ők - Z generációsként - a régebbi zenékhez viszonyulnak. Egyikőjüknek például Frank Zappa és Tom Waits a kedvence. Úgy beszélnek ők a zenéről, mintha  mi, a szüleik mondanánk, hogy "ma már nem írnak olyan színvonalú számokat, mint régen". (Bezzeg az én időmben!)) De jó volt látni őket tavaly, a Szegedi Jazznapok hosszú-, ámde őszülő hajú nézőinek soraiban. El is gondolkodtam azon, hol van az utánpótlás, akik húsz év múlva ülnek majd ezen a nézőtéren, hiszen olyan kevesen képviselték a koncerten az ifjabb korosztályokat. A  Harcosok klubja cím egy kommersz akciófilmet sejtet, - ezért nem néztem meg magamtól -, de amikor végül láttam, pozitív csalódást okozott. Ezért bátran ajánlom azoknak a hozzám hasonló sznoboknak is, akiket szintén elrettent ez a sok jót nem ígérő cím. Többrétegű, elgondolkodtató film.  El is játszottunk a gondolattal, hogy Mia éjszakánként egyfajta harcosok klubjában múlatja az időt. A filmbeli első szabályt, (meg a másodikat is, ami ugyanaz, mint az első, csak némi nyomatékkal) - miszerint "Senkinek ne beszélj a klubról!" - biztosan betartja :-) 

Az utóbbi napokban észrevettük, hogy Mia többet tartózkodik itthon, mint eddig. Az ebédlőasztal alatti székeken gömbölyödik, és ha kimegy, akkor sem kalandozik messzire. Eleve csak nappal megy ki az udvarra. Mau - a váltótársa - ellenben már két éjszakára is kimaradt, ilyen eddig még sosem történt. Érthetetlen, de mintha személyiségcsere történt volna köztük. Aztán Miát simogatva Igazda észrevette, hogy van a hátán egy folt, ahol hiányzik a szőr. Mindent megmagyaráz, ha egyik éjszaka harcolt egy másik macskával, és azért nem portyázik mostanában, mert tart attól, hogy ez újra előfordulhat. Maunak pedig ennyi idő kellett, hogy bátorságot gyűjtsön a hosszabb sétákhoz. És ez a két esemény időben éppen egybeesett. Úgyhogy lehet, hogy most már Mau is jár a harcosok klubjába :-) Ezt kicsit később írom hozzá: amikor hazaértünk a nyaralásból Mau orrán, nem messze a szemétől, egy nagy karmolást találtunk. Féltjük is őket, mert lehet akármilyen menő is a fél szem, azért rontaná az összképet rendesen. Ilyen gyönyörű macskáknál különösen nagy lenne a kontraszt. Aztán arra gondoltunk, lehet, hogy csak Mia próbálta megregulázni a testvérkéjét, merthogy láttuk már odakapni.

Megtudtam, hogy a Mauk - abban a reményben, hogy így lassan majd közelebb engedik magukhoz őt -, időnként táplálékhoz jutnak a szomszédos intézmény macskabarát lakójától. (Ezt mi már lassan egy éve gyakoroljuk, mármint az etetést, viszonylag csekély eredménnyel. Persze, sokat szelídültek, de azért nem annyira, mint amennyire egy házimacskának illene. Ezért azt gondolom, egy idegennek semmi esélye a mauknál. (2 hónap múlva helyesbítek: tévedtem, este 6 körül rendszerint mindketten megjelennek etetőjük portája előtt, akinek engedik magukat megsimogatni. Csökkentettük a vacsora adagjukat, mert Mau alakján már meglátszik a megnövelt táplálékbevitel. Mia kapott némi haladékot, mivel a betegsége miatt igencsak karcsú lett.)) Legalább fény derült arra, honnan származott a lopottnak hitt párizsi. Én nem vagyok ellenére - sőt -, hogy másoknak is örömet szerezzenek, de a fiúk szerint ezáltal többet lesznek kint, és így jobban eltávolodnak tőlünk.

A Kőrös partján töltöttük a hetet és hozzánk csapódott három kiscica, meg néhány felnőtt is. Egy házat béreltünk, ahol horgászok szoktak nyaralni, ezért a helyi cicák arra vannak szocializálva, hogy ha horgászbotot látnak, akkor hamarosan finom falatok várhatók. Ez a mi esetünkben sem volt másként, a bőségesnek nem mondható fogást - hat nyeszlett törpeharcsa, a helyi horgászboltos szavaival élve "törpe" - az utolsó napon felfalhatta a jelenlévő igencsak sovány példány, aki talán a kiscicák anyukája lehetett. De legalább úgy érezhettük, hogy részt vettünk egy környezetvédelmi akcióban, mivel a mesterségesen betelepített törpeharcsák annyira elszaporodtak hazai vizeinkben - kiszorítva az őshonos fajokat, mint Ausztráliában a macskák a helyi állatokat -, hogy kifogásukra kimondottan buzdítják a horgászokat. Hazaérve úgy érzékeltük, hogy megnőttek a cicáink. Először arra gondoltam, hogy ez csak optikai csalódás, és csak azért érzékeljük így, mert 5 napot kiscicák társaságában töltöttünk. De amikor egyikünk alig bírta felemelni Maut, aki mostanában igencsak húsos lett - a toronyból is szinte kilóg,- én is elismertem, hogy dominanciájához híven végképp utolérte Miát.

Anya tanításai (1): Nyilván kényszeres személyiségemnek tudható be, hogy amikor bizonytalan vagyok egy szó helyesírásában, azonnal ellenőrzöm a neten. (Mivel a vesszők használatában is sokszor elveszek, próbáltam utánanézni a szabályoknak, de ez  annyira bonyolultnak bizonyult, hogy feladtam, ezért továbbra is az ösztöneimre hagyatkozom.) Olyan is előfordul - leginkább a külön, vagy egybe kategóriában -, hogy megnézek valamit, amiben eléggé biztos vagyok, aztán kiderül, hogy mégsem úgy van, ahogyan én tudtam. De a nyelvi játékok kedvelésében is megnyilvánul vonzódásom a magyar nyelvhez: nem tud úgy megelőzni egy autó az úton, hogy ne alkotnék valami értelmes szót rendszámának betűiből magánhangzók beillesztésével. (A nehezebbeknél, mint például a mi rendszámunk - KYX -, plusz mássalhangzók használata is megengedett, így lett "kígyószex".) Nehezített változat, amikor a mellettünk elsuhanó autók ütemében kell szavakat alkotni a rendszámukból.  Másik kedvencem volt - amíg nem tántorítottak el tőle a gyerekeim, amikor cikinek minősítették azt a szokásomat, hogy ismerőseim neveiből anagrammákat - egy szöveg betűinek átcsoportosításával új szöveget alkotni - szerkesztettem. A sajátom például: "Szar aszún néz", kis engedménnyel, mert a rövid u helyett hosszú szerepel benne. De szívesen alkotok hosszú szövegeket egyféle magánhangzóval, vagy ugyanazzal a mássalhangzóval kezdődő szavakkal. Nehezítésként ritka magánhangzóval. Ismerőseim segítségét is kértem, amikor két í-vel vadásztam szavakat: így született a zsírcsík, ívdíj - ezt a szót csak a fordítók ísmerik -, vízíz, grízíz,  gyíkzsír, vízdíj, híddíj, kínrím. Vagy amikor hosszú ő-vel próbáltam minél hosszabb szavakat kitalálni, Ekkor írtam az alábbi bejegyzést: "... a "kissé" erőltetett főkőszőlőtőőrnőtőr, ami egy szőlőindás díszítésű villa vigyázó stábja nőnemű vezetőjének harcieszköze. Ű-vel pedig űrműfűgyűrű, ami a Marsot barátságosabbá tevő projekt keretében telepített gyeptéglák anyagából készített - lányok, nők biztosan fontak gyermekkorukban növények száraiból ilyet - karika." De gyűjtöm az újonnan született összetett szavakat is, pl. rezsicsökkentés, ársapka, meg árnyékminiszter. 

1. Az elején megírtam ennek a kifejezésnek az eredetét, de azóta többször is említettem, ezért úgy döntöttem, mindig odamásolom majd ezt a magyarázatot az irományom végére. Szóval, kb. 10 éve, - amikor fontolgattam egy blog írását, de még nem találtam ki, hogy mi legyen a témája -, éppen a gyerekeknek magyaráztam valamely élettapasztalatomat,  amikoris Kenyéradó mellettünk elhaladván viccesen megjegyezte, hogy írhatnék blogot anya tanításai címmel. Innen jön, hogy a nem macskás témájú sorokat így kategorizálom.

A cím Jim Jarmusch kilencvenes évekbeli filmjének címe, mely nyolc  - a világ különböző nagyvárosaiban - főként taxikban játszódó jelenetből áll. Az ifjúkorom idején létrejött Művész mozi hálózat egyik intézményében láttam a filmjeit, köztük ezt is. (Most újranézve annyira tetszett, hogy elhatároztuk műsorra tűzzük a többi filmjét is. Először az kerül majd terítékre, melyet először néztünk meg moziban: a Mistery Train.) Akkor még moziba kellett mennünk, ha látni akartunk egy jó filmet. Ezért nem telhetett el hétvége különböző jegypénztárakban kígyózó sorokban való várakozás nélkül. Előtte pedig az Astoriánál - akkoriban nem volt sok lehetőség ételt venni az utcán, maximum fagyit, esetleg hot dogot (az első hot dogomat is az Astoriánál ettem) -  benyomtunk egy hamburgert.

Folytatódnak a kalandok. Anyukám eljött hozzánk öt napra, és amíg itt volt, a mauk teljesen kivetkőztek magukból, és új szokásokat vettek fel. Mau az udvar sarkában, a fal tetején - ahol annyira rálógnak a bokrok ágai a kerítésre, hogy még lefényképezni se tudtuk -, aludt összegömbölyödve egész nap. Kiköltözött a "szeles csillagokra". (1) Csak Igazda hívására jött be a házba etetéskor. Mia pedig csak vacsorára jött haza, azután nyakába vette az éjszakai utcákat, hogy újabb élményeket gyűjtsön, melyek csak az övéi, és csak másnap reggel jelent meg újra.  Igazda próbálta rászoktatni, hogy éjszakára maradjon a házban, ezért vacsora után már nem engedte ki az udvarra. Mia egész éjjel nyávogott, meg kaparta az ajtót, ezért Mama karban vitte át Igazdához, hogy csináljon vele valamit. Példátlan, hogy Mia valaha is engedte volna magát felvenni egy idegennek, de most teljesen jámbor volt. Úgyhogy Igazda kiengedte az éjszaka közepén, és ő el is tűnt a sötétben. Beláttuk, hogy nem tudjuk visszatartani a kalandozásoktól, hiába ivartalanított, hajtja a vére. Már azt hittük, hogy ezentúl minden éjjel  elhagy majd bennünket, amikoris hazament Mama, és Mia nem ment többet a kerítésen túlra. Egyelőre. Merthogy ez még csak tegnap történt. Azóta újra kiment a telekről, de vacsora előtt egy órával mindig hazajön enni. Éli a kijáró cicák életét. 

Este, a sötétben, az ebédlőben beszélgetve vízcsobogást hallottunk. Honnan jött ez a hang? Igazda telójával világítva kiment az udvarra, hogy kinyomozza a zaj eredetét. Mau a tetőn tartózkodott, és csak arra tudtunk gondolni, hogy lepisilt a tetőről. A fiúk eleve erre tippeltek, de számomra ez annyira abszurdnak tűnt, hogy addig nem is akartam elhinni, amíg nem találtuk meg a bizonyítékot, a tócsát, éppen Mau alatt. 

Észrevettük, hogy a kis Mau immár nagyobbra nőtt, mint a testvérkéje. Kicsit ki is gömbölyödött, míg Mia - a portyázásoknak hála - karcsúbb lett, mint valaha. Szokatlan ez nekünk, mert eddig Mau volt a kisebb, de így már nem olyan érthetetlen a dominanciája. Viszont ugyanolyan kölyökképű, és ugyanolyan kis buta maradt. Mintha a kalandvágyó Mia - akár valami állandó jelző egy görög eposzban, például hókarú Nauszikaa az Odüsszeiában - komolyabb lenne az utcán szerzett tapasztalatok hatására, de lehet, hogy csak belelátjuk ezt, a történtek tudásának birtokában. 

" Anya tanításai": a fenti odüsszeiás hasonlat nyomán jutottam arra a gondolatra, hogy azt is mondhattam volna gyerekeimnek arra a kérdésére, hogy miért kell annyi felesleges dolgot megtanulni az iskolában, hogy azért - és itt most csak a humán tantárgyakra gondolok -, hogy kellően választékosan gondolkodjanak, írjanak, beszéljenek. Hogy ne unatkozzanak, amikor egyedül vannak, vagy tétlenségre kárhoztatva egy betegségtől tehetetlenül fekszenek, hogy mindenről eszükbe jusson valami, hogy ne dőljenek be bármiféle kamu cikknek az interneten... (Most olvastam újra G. Orwell 1984-ét, ezért rögtön arra gondolok, hogy a tanultak nem biztos, hogy az igazságot közvetítik. Ez külön fejezetet érdemelne. Erről jócskán van saját tapasztalatom. Bőven tudnék olyan neveket mondani, akiket anno meg sem említettek a történelem - vagy irodalom - órákon a hetvenes- nyolcvanas években. 1956 sem került szóba, de például Márai Sándor íróról is felnőttként hallottam először. Nála olvastam azt az Unamuno idézetet, hogy "lehet hogy Isten álmodik minket". És itt generációs problémába ütközöm, amikor nap mint nap tapasztalom, hogy a mai generációnak fontos nevek is ismeretlenek. Vagy egy vezetéknévről előbb jut eszükbe egy hülye youtuber, mint annak méltán híres viselője.)  A  kommunizmus börtöneibe zárt rabok megírták, milyen sokat segített nekik abban, hogy ép ésszel elviseljék ezt a helyzetet, hogy hosszú, annak idején az iskolában megtanult költeményeket szavaltak magukban, fejben drámákat rekonstruáltak. A kitelepítések során is segített a túlélésben a szellemi tartalom. De akár ennek a blognak az írásánál is hasznát veszem az iskolában tanultaknak - azon túl, hogy írni-olvasni is az iskolában tanultam -, hogy élvezetesebben írjak, ne csak a macskás témát pörgessem.

1. Pilinszky János: Apokrif című verséből való az idézet. Róla sem tanultam az irodalom órákon. Annyira szeretem, hogy idemásolom az egészet:

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra -

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

Nagyon szeretem a road movie- kat. Egyik kedvencem a "One Week". Nem is a történetéért kedvelem - spoiler jön: nem szeretem, hogy happy end a vége -, inkább a zenéjéért, meg a hangulatáért. Volt, hogy napokig csak ezt a filmzenét hallgattam a biciklin, amikor a gyerekekért mentem az óvodába, meg az iskolába. A lenti számra akkoriban még azt is mondtam, hogy ez szóljon majd a temetésemen:

Egyik este véletlenül nyitva maradt egy ablak éjszakára. Mia kihasználva ezt, kibújt a szúnyogháló mellett, és mire reggel felébredtünk, eltűnt. Reggelire sem került elő, hiába szólongattuk az udvaron. Az elkövetkező napok során Mauval a macskahordozó hátizsákban - a nyávogására hátha előjön Mia - többször elindultak a fiúk a keresésére, de hiába. Igazda A4-es papírokat nyomtatott - olyan hatásvadász mondatokkal , mint hogy "Testvére nagyon várja! " - a keresésére, melyeket kitűztek a környéken. Este szorongva feküdtünk le, reggel reménykedve ébredtünk. Így telt el 5 nap, amikoris estefelé nyávogást hallottak a fiúk az udvarról. Azt hitték Mau szökött ki valahol, de jobban megnézve Igazda felismerte Miát. Rohantak az ajtóhoz, hogy lássák, épségben jött-e meg. Úgy viselkedett, mintha csak az előbb ment volna ki levegőzni egyet. Egyébként, ez alig egy órával azután történt, hogy kirakták a plakátokat. Amikor beengedtük a lakásba, folyamatosan nyávogva kereste Maut, még evés közben is próbált hangot adni, ami igencsak torzra sikeredett, mintha félrenyelt volna valamit. Mau viszont eltűnt, egy ágyneműtartóba bújva találtuk meg. Elbújt előle? Miért? Pedig azt tapasztaltuk, hogy a következő napokban jobban kötődtek egymáshoz, mint előtte: többször egy széken aludtak összebújva, pedig már alig férnek el ilyen kis helyen. Amíg egyedül volt Mau, folyamatosan Igazdán lógott, már terhes volt neki, hogy mindenhova követi, és lépten-nyomon az ölébe fekszik. Csupán nekünk okoz hiányérzetet, hogy nem tudjuk, öt napon át mit evett, hol aludt éjszaka, kivel találkozott... A három érzékenyebb családtag elmondta, hogy az előző éjszaka azt álmodták, hogy Mia visszatért. Én ezen már meg sem lepődöm, gyakran előfordulnak hasonló esetek náluk. A legemlékezetesebb számomra, amikor Igazda kisgyerekkorában egyszer fáradtan lerogyva egy székre arra gondoltam: "De jó lenne, ha itt lenne a könyv, amit olvasok! De most fel nem állok érte!". Erre kezében a könyvemmel megjelent az addig a másik szobában játszó Igazda, és átnyújtotta azt. Megjegyzem, előtte sosem olvastam abban a székben, és az sem volt triviális, hogy éppen azt a könyvet szeretném, mivel általában több könyvet olvasok parallel. Kenyéradónál nem ritka, hogy akit felhív telefonon az úgy jelentkezik be, hogy "éppen rád gondoltam, amikor megcsörrent a telefon". De olyan is előfordul, hogy egy ismerősével álmodik, akivel aztán másnap véletlenül összefut egy mindkettőjük számára idegen városban. Ezek után napokig alig ment ki az udvarra, azt gondoltuk, nem fog újra messzire elkóborolni. De nem kellett hozzá egy hét, és megint nem jött elő Igazda szólongatására, aki Mau nyávogásából felismerte, hogy a testvérét keresi. Néhány óra múlva megjelent bajszán egy szösszel tanúsítva, hogy valami szűk helyen járt. Úgyhogy újabb olyan emlékekkel gazdagodott, melyeknek mi nem vagyunk részesei. Ahogy nőttek a gyerekek, nehéz volt megszoknom, hogy egyre kevésbé vagyok jelen az életükben, egyre kevesebb közös élményünk van. Úgy látszik, ezt Miával is át kell élnem :-), hogy mostantól van egy másik élete. Az utóbbi mondatrész is a Lecsó című filmből való.

A neten olvastunk olyan esetről, hogy valaki vegetárius étkezésre akarta szoktatni a macskáját. Persze nem sikerült. Lehet, hogy inkább a mauknál kellett volna próbálkoznia. Merthogy legutóbb a töltött káposztából loptak, de nem a húst, hanem a káposztát. Egy konyhapulton felejtett camembert sajtot is megdézsmáltak. A különböző tésztákat is szívesen fogyasztják, arról már többször írtam, hogy imádják a glutént mindenféle formájában: kenyér, zsemle, kifli, kalács, perec, stangli, pogácsa, briós, pizza, croissant, tortilla, pita, mint Csukás István: Pom Pom meséiben Gombóc Artúr a csokoládékat ("a kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a lapos csokoládét"). Nem tudom, a nálam fiatalabbak mennyire ismerik a fenti művet, de kortársaim biztosan emlékeznek erre a rajzfilm sorozatra, vagy a Lolka és Bolkára, vagy a Rumcájszra.. És, hogy egy sorozat következő részére egy hetet kellett várni, nyáron pedig egy egész évszakot, mint manapság a tehetségkutatóknál. Gyerekeimnek már úgy mesélek a hetvenes évekről, mint a szüleim anno a háborúról, vagy a Rákosi-korszakról nekem. Hogy nem volt hétfőn tévéadás, meg csak két adó volt, ezért mindenki ugyanazt a műsort nézte esténként, ennek következtében másnap megbeszélhettük egymással az előző napi élményeket. A monoszkópot sem ismerik, mely ábra műsorzárás után jelent meg a képernyőn, és a tévékészülék pontos beállítását szolgálta. Manapság hiába sugároz több csatorna, több időpontban híreket, Kenyéradó még mindig 19.30-kor ül le a tévé elé híradót nézni, mert gyerekkorában akkor kezdődött. A monoszkóp: 

Az alábbi történetet csak elmondásból ismerem, mert hajnalban történt, ezért én átaludtam: A fiúk hangos nyávogásra ébredtek. Szaladtak ki az ebédlőbe, mert ez akkoriban történt, amikor Mia elkalandozott. Kiderült, hogy csak Mau akart kimenni az udvarra a bukóra nyitott ablakon keresztül, de az egyik karma beakadt a szúnyoghálóba, és nem tudta kihúzni. Teljesen kicsavarodott a teste, ahogy menekülni próbált. A macskák ilyenkor nem jönnek rá, hogy csak be kellene húzniuk a karmukat, és már mehetnének is tovább. Alátettek egy párnát, hogy felemeljék, hogy ne feszüljön annyira a mancsa, majd trombitaolajjal - ez volt kéznél - bekenték a karmát, hogy könnyebben kicsússzon. Így már ki tudták szabadítani. Utána egy ideig még sántított - izgultak kicsit, mert anyukám cicája úgy maradt sánta, hogy egy terítőbe akadt a karma -, de aztán minden rendbe jött. 

"Anya tanításai" rovat: ha bármelyikünket megkérdeznék, hogy mi "A" családi filmünk, azonnal rávágnánk, hogy a "Lecsó". Számtalanszor megnéztük - nálunk ez minden idők legnézettebb filmje -, ha már régen láttuk, egy idő után elvonási tüneteink támadnak. Túlzás nélkül állíthatom, hogy napi szinten idézgetünk belőle. Egyikünk belenézett az angol eredeti nyelvű változatba, de mint annyiszor, ezúttal is jobbnak bizonyult a magyar szinkronos. Nem is mondok róla többet, nehogy úgy járjak, mint Kenyéradó osztálytársa, amikor a hetvenes években moziban látta a Gyalog-galoppot, és utána számtalanszor elmesélte a szünetekben. Amikor végre, négy év múlva, a többiek is megnézhették, csalódottan állapították meg: "a Birkás jobb volt". Biztosan azért is a kedvencünk a Lecsó, mert Kenyéradó szenvedélye a főzés. (Túl) sok időt tölt el a konyhában, de mivel a gyerekek ízlése eléggé konzervatív, ritkábban dicsérik a főztjét, mint amennyire megérdemelné. Megbántam, hogy az előző karácsonyra vettem neki egy gourmet szakácskönyvet, mert ezzel azt támogatom, hogy még inkább elszakadjon a hétköznapi ételektől, így sosem ehetek többet például sárgaborsó főzeléket. Merthogy én fizikailag nem tudok készíteni magamnak. 

Szolgálati közlemény: írogatás közben véletlenül rányomtam a "középre rendezés" ikonra, ezért átrendeződött a szöveg képe. Mivel nekem a dizájn elsődleges, nagyon tetszett így, ezért meghagytam, és bár kissé fura, hogy az új sor közepén villog a kurzor, és gépeléskor mindkét irányba bővül szöveg, ezáltal balra is tolódik - mint az Európai Néppárt -, a továbbiakban is így fogom használni.

Ifjúkoromban egy gitáron tanuló barátommal párhuzamosan megpróbáltam megtanulni játszani a fenti hangszeren. Tőle kaptam a címadó dal kottáját, ami egy tizenkilencedik századi népszerű spanyol dal. Rengetegszer feldolgozták. Íme, az egyik változat: 

Egyik reggel Kenyéradó kinyitotta a terasz ajtaját, majd visszament a hálószobába még egy kicsit ejtőzni. Amikor fél óra múlva újra megjelent a nappaliban, egy csomó tollat talált a mauk rejtekhelye - a kanapé alatt - előtt. Ezek után nem lepett meg minket, amikor bevilágítva a kanapé alá Igazda egy friss galamb tetemet talált. Hiányzott a feje, és leginkább a melléből falatozott Mau. Rekonstruáltuk, hogy ő lehetett a vadász, mert amíg Mia úgy nézett ki, mint egy kipréselt falevél, addig Maunak kidomborodott a hasa, és nem kért a reggeliből. Az is megfordult a fejünkben, hogy dominánsként lenyúlta Mia zsákmányát. Számítottam rá, hogy előbb-utóbb bekövetkezik valami hasonló, és csak reménykedni tudtam, hogy nem egy cuki cinke lesz az áldozat. Úgy látszik, az alapos tenyésztés sem ölte még ki az ösztöneiket, ezért felülbírálom eddigi véleményemet, miszerint életképtelenek lennének a vadonban. Annyira bejött Maunak a vadászat, hogy másnap reggel lelapulva közelítette meg a teraszajtót, amikor madarakat látott a közelben. 

Először volt olyan, hogy magukra hagytuk a lakásban a maukat egy éjszakára. Hazafelé az autóban mindenki leadta a tippjét, hogy vajon melyik bútort  pisilték le. Mivel Asza hazaérkezésünkkor mindig az ajtóban várt bennünket, meglepődtünk, amikor benyitva senkit nem találtunk az előszobában, hanem az ebédlőasztal alá betolt székeken aludtak. Meg kellett állapítanunk, hogy ezek a mauk teljesen jól elvoltak nélkülünk sőt, jót buliztak, amíg nem voltak itthon a "szüleik". Lehet, hogy azért szoktak lepisilni ezt-azt, mert a mi jelenlétünk feszélyezi őket?

A kertünkben, közvetlenül az előtető előtt, van egy kis fa. Számítottam rá, hogy előbb-utóbb felfedezik a mauk, hogy onnan fel lehet jutni a tetőre. Ez ma be is következett, időnként nyávogva hívva Igazdát Mau most is - amikor ezt írom - az átmelegedett tetőn heverészik. Érdekes, hogy a testvére még nem próbálkozott a fára mászással. Most, amikor az utolsó simításokat végzem ezen a szövegen, egyszer csak - a fát kihagyva - leugrott - vagy leesett? Ráadásul kőre! - előttem Mau a tetőről. (Megvalósult az angol mondás: "it's raining cats and dogs", kb. esik, mintha dézsából öntenék. Onnan ered ez a mondás, hogy amikor a középkori angol városokban szakadt az eső, és a csatornák már nem tudták elnyelni a vizet, sok kutya és macska megfulladt az árban, ezért miután levonult a víz, állat tetemek borították az utcát. Amikor előjöttek az emberek a házaikból, már csak ezt látták, és arra következtettek belőle, hogy az esővel együtt állatok is potyogtak az égből.) Lehet, hogy csak megijedt valamitől, és így tudott leggyorsabban bejutni a házba. Kezd rászokni - már kétszer csinálta -, hogy amikor le akar jönni a tetőről, nyávogni kezd, hogy Igazda kimenjen, és leszedje onnan.

Napokig egy lezárt dobozban lapultak egy állatkereskedésből rendelt dolgok. Aztán, amikor elfogyott a macskaalom, Igazda kinyitotta a kartont. Nem vette észre, hogy az almokon kívül száraztáp is van a dobozban, ezért nyitva hagyta. Amikor - magukra hagyva őket egy éjszakára - hazajöttünk, nem értettük, miért nem kérnek reggelit. Aztán megtaláltuk a dobozban a kirágott zacskókat, persze tartalom nélkül. Lazacos jutalomfalattal jutalmazták magukat, amiért kiszagolták az ételt. :-) 

Már másodszor fordul elő, hogy Mia, feltépve a szúnyoghálót - az ablakkeretre van ragasztva -, kiszökik az udvarra, és - mivel nem tud bejönni - kint tölti az éjszakát. Első alkalommal Kenyéradó akkor botlott bele, amikor hajnalban kitolta a kukát. Az út közepén feküdt. A második alkalom most van, nyitva a teraszajtó, de egyelőre nyoma sincs, pedig még nem is reggelizett. Mau bezzeg el nem mozdulna Igazda sarkából!

Végül jöhetnek "anya tanításai": (Nagyon zavar, hogy amikor új sorba akarok írni, és megnyomom az entert, kihagy néhány sort a rendszer. Ezért nem tudom kedvemre tagolni az irományomat.) Ha beszélgetünk valamiről, hamar felmerül valami fogalom, vagy egy időpont, aminek pontosan utána kell nézni. Ilyenkor előkerül a mobiltelefon, vagy a laptop, és rákeresünk a neten. Nagyon jól jön, hogy minden felmerülő bizonytalanságot azonnal tisztázni tudunk. Én ilyenkor hajlamos vagyok elveszni az internet bugyraiban, ahogy elmerülve a témában újabb és újabb szavakra keresek rá. Eleve nagyon szeretek fogas kérdések után hosszan nyomozni a neten, körmönfont keresőszavakat találni egy témához, kihámozni a releváns találatokat. Olyankor megszűnik a külvilág, a tér, az idő, ez egyfajta flow élmény. Persze, az nem kívánatos, hogy az ember beszélgetés közben kerüljön ilyen állapotba. (Na, itt aztán tényleg új bekezdést kezdenék!) Azt mondják, az internethez való állandó hozzáférés következtében satnyul a memóriánk, mivel kiszervezzük azt a kütyüinkre, bár én egy betegség következtében eleve nem állok a helyzet magaslatán rövidtávú emlékezet terén. Az internet - és annak mindenkori készenlétbe állása - miatt lehet Z generációs gyerekeimnek olyan átfogó ismerete az őket érdeklő témákról. Egykor könyvtárba kellett menni, ha az ember valamiről alaposabb tudásra akart szert tenni. Ha még most is így lenne, mire odajutnék, rég elfelejteném, milyen kérdés merült fel egy két nappal ezelőtti beszélgetésben. És a keresgéléssel eltöltött időt is sajnáltam volna ráfordítani. Kényelmes lettem, még akkor is kétszer meggondolnám, hogy utánanézzek-e valaminek, ha csak a saját könyvespolcomig kellene eljutnom, és ott lapozgatnom. Persze ez is erre a mostani, felgyorsult korra jellemző, hogy sajnálom az időt keresésre fordítani, hogy gyorsan szeretnék utánajárni a dolgoknak. De ha érdemi kapcsolatban szeretnék maradni a fiatalabb generációkkal, nem ragadhatok le gyerekkorom szokásainál, még akkor sem, ha értékesebbnek tartok egy s mást az akkori világból.

A cím Germanus Gyula, keletkutató felesége - G. Hajnóczy Rózsa - könyvének címe, egy regényes indiai útirajz, melyet többéves ott tartózkodásukról írt.

Mau ételmaradékok után kutatva szokásos őrjáratát folytatta az ebédlőasztalon, amikor talált egy letakart, rántott hússal teli tányért. Gyorsan lepiszkálta róla a fedőt, de mivel nagyon sietett, csak a sütéshez használt, zsíradék leitatására szolgáló papírdarabot kapta a szájába, és tudva, hogy tiltott dolgot cselekedett, gyorsan a kanapé alá szaladt vele - a lopott étellel mindig ide menekül -, hogy elfogyassza. Így is történt, megette a hústól illatozó papírtörlőt.

A nyitott ablakon át hallva feltűnt, hogy az udvaron folyamatosan cserregnek a szarkák. Egyértelmű volt, hogy pánikban vannak, és riasztó hangjukkal próbálnak elijeszteni valakit. Az ablakon kinézve megláttuk Miát, amint egy közeli fa ágain sétált, miközben a szarkák ijedten próbálták lebeszélni róla. Úgyhogy mégis megtanította őket az anyukájuk fára mászni. 

Az esti létszámellenőrzés során észleltük, hogy Mia nincs a lakásban. Nem értettük, hogy lehet ez, hiszen sötétben már nem engedjük ki őket. Aztán rájöttünk, hogy egy nyitott ablakon át kiszökött. (Újabban szokásukká vált, hogy a fiúk szobái előtt nyávognak, azután, amikor azok kinyitják az ajtót, nekiiramodnak, hogy kisurranjanak a nyitott ablakon át.) Igazda a keresésére indult, de hiába szólongatta, nem került elő. Már azt terveztük, hogy éjszakára becsukjuk az ajtót, így kint reked, aztán majd reggel úgyis előjön a kajájáért. Nem nyugtatott meg ez az opció, ezért nagy megkönnyebbülés volt, amikor Igazda utoljára kiment a sötét udvarra, és Mia végre előjött a hívására. Olyan is volt, amikor az egyik azért nem tudott bejönni, mert az udvarunkon fűnyírás folyt, és nagyon félt a gép hangjától. Inkább megvárta egy bokor alatt, amíg minden elcsendesedik. 

Egyik délután Mia egy szelet párizsival a szájában rohant át a szomszéd telekről. Igyekszünk felgöngyölíteni az esetet, hogy lopta-e, vagy kapta valakitől. Egyik sem igazán jó opció, mert gluténérzékeny, a párizsiban pedig bármi lehet. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mi csak steak-kel etetjük őket, de a címkét azért megnézzük az ételeken. Saját érdekeink is ezt diktálják, másképp hasmenés lehet a vége.

Tegnap este egyik fiunk hazafelé tartott, amikor az udvarunkon figyelmes lett egy szarkára, aki csőrével egy elkapott denevért dobált. Elzavarta a madarat, majd - ahogy ő mondaná - ídesapjával aggódva vizsgálták a füvön pihegő állatot. Sérültnek tűnt, nem mozdult, mintha már nem lenne benne élet. Aztán egyszer csak elrendezte a mellső lábait, és szárnyra kapott. Megmentettek egy életet, már nem éltek hiába. :-) Erről eszembe jut egy eset, amikor Kenyéradó egy kutya szájából mentett ki egy kétségbeesetten visító vakondot. Beásta a vakondtúrásba, és néhány perc után érzékelte, hogy a vakond elindult lefelé, a járatába.

A cím egy népi mondóka - egy kiszámoló - egyik sora: 

                                                                                                                                                                                         Az elmúlt napok esőzései próbára tették a maukat is. Éppen kint voltak, amikor leszakadt az ég. Maunak még éppen sikerült beszaladnia a házba, de Mia kint rekedt. Amikor elállt az eső, csuromvizesen került elő valahonnan. Egy másik nap pedig fel sem tűnt, hogy Mau egy egész napra eltűnt - mivel ugyanúgy néznek ki, azt hittük, mindkettő a lakásban sétálgat, közben pedig mindig csak Miát láttuk. Sötétedéskor mindig begyűjtjük őket, és azzal jelezzük, hogy már nem mehetnek ki, hogy behúzzuk a függönyt az ajtó előtt. Igen ám, de Mau akkor sem került elő, amikor a táljukat kocogtatva hívtuk őket, pedig ez mindig beválik. A szomszéd telekről is meghallják, és izgatottan kocognak vissza a házba. Végül két fiú kiment, hogy megkeresse őt. Mia - aki már bejött - közben türelmetlen hangokat adott a tálka zörgését hallva. Aztán meglátták a hivatali épület egyik ablakában, bentről nyávogott Mau - persze nem lehetett hallani. Vagyis egész napra bezártuk oda, véletlenül, egy szellőztetés után. Nem lehetett jó napja, mert nagyon hűvös van az épületben, úgyhogy remélem tanult belőle, és ezentúl nem ugrál majd be mindenféle ablakokon. Nem gondoltam volna, hogy örülni fogok annak, hogy annyira félős, hogyha idegen zajokat hall, inkább elbújik. Úgyhogy olyan ablakon nem fog beugrani, ahonnan bentről mozgást hall.

Vigyázat, "anya tanításai" rovat jön!                                                                                                                                       Ifjúkoromban volt egy barátom, akivel amikor találkoztunk, mindig megkérdeztük egymástól: "Mit olvasol?" - és akkor hosszú elemzésekbe kezdtünk az általunk éppen olvasott műről. Ennek jegyében ajánlom "Steigervald Krisztián: Generációk harca" című könyvét. Hatására türelmesebb és megértőbb lettem más generációkba tartozó embertársaim irányába. Ráébredtem, hogy hiába igyekszünk, nem fogjuk kinevelni a gyerekeinkből a generációs meghatározottságokat. Felismertem saját korlátaimat is, így elnézően tudok mosolyogni, amikor érzékelem, hogy éppen generációm hangja beszél belőlem.  Megtudtam, hogy azért akartak mindig etetni anyósomék, meg azért spórolnak annyira a szüleim, mert ők a 2. világháborúban voltak gyerekek. Hogy azért igyekszünk pontosak lenni, ha találkozunk valakivel, mert régen mobiltelefon hiányában nem tudtunk szólni, hogy késni fogunk. És ugyanezért "link" egy mai fiatal. Hogy nem csak az én gyerekeimet szippantotta be az online világ annyira, hogy inkább a sötét szobában ülnek, minthogy valami kültéri programot szervezzenek maguknak. Hogy nem jellemhiba, hanem generációs viselkedés, hogy a gyerekünk után az iskolába visszük az otthon hagyott tornazsákot, és még ő hibáztat minket, amiért otthon hagyta. Vicces, amikor fiatalabb, Z generációs gyerekeink "leboomerezik" - ők boomer-nek nevezik a mai világban való tájékozódásban hozzájuk képest kevésbé kompetens embereket - az ugyanabba a generációba tartozó, idősebb testvérüket. Úgyhogy ezentúl nem próbálom őket rábeszélni olyan programokra, melyek csak nekem kedvesek. Bár nem sűrűn olvasnak könyveket, bizonyos témákról mégis több, mint meggyőző a tudásuk. Régen sokat gondolkodtam azon, vajon hogyan lehetséges ez, de most már tudom, hogy ha valami érdekli őket, annak részletesen utánanéznek a neten. A netes - mindenféle nációba tartozó emberkékkel való - játék következtében, és mert sok egyéb téma is szóba kerül (Egyikőjük összebarátkozott egy kazah fiúval, ezáltal mindenfélét megtudtunk az országáról, még meg is hívtuk vendégségbe. Aztán fiunk küldött neki egy videót a röszkei zavargásokról, és az apja ezt látva nem engedte Európába jönni, mondván, "túl veszélyes hely". Tette ezt úgy, hogy Kazahsztánban nem lehet úgy végigmenni az utcán, hónunk alatt egy laptoppal, hogy ne ragadnák el tőlünk.) nagyon jól beszélnek angolul. Legkisebb fiunk kötelező olvasmányát angolul töltötte le a testvére. Erre ő azt mondta, végül is mindegy, melyik nyelven olvassa el. Korábban volt olyan időszak, amikor megijedtem, mert bizonyos szavak előbb jutottak eszébe angolul, mint magyarul. Gondolkodtam is rajta, milyen ciki, hogy én jóval kevésbé beszélem ezt a nyelvet, mint ők. De erről is olvastam a fenti könyvben, hogy a mostani gyerekek sok mindent már jobban tudnak, mint a szüleik, csorbul a tekintélyünk. Ha problémám támad a számítógéppel, azt is ők oldják meg, hiszen míg mi a középiskolában a Commodore 64-en pötyögtünk, addig ők már "mobiltelefonnal a kezükben születtek". Jó, a  nagyok azért még nem, de már azzal szocializálódtak. Felgyorsult világunkban a generációk közti rések szakadékokká tágultak. Nagyszülők és unokák között sok esetben szinte áthidalhatatlan a távolság.

Akkoriban kerültek a Budapesti Állatkert egy félreeső kifutójába ezek a Dél-Amerikából származó macskafélék, a jaguarundik, amikor nekünk bérletünk volt oda, ezért gyakran sétáltunk ott délutánonként.  Hengertestük mintha a mauk karikatúrája lenne. A nevükhöz kitaláltunk egy dallamot, ezt próbáltuk meg rekonstruálni az alábbiakban: 

Reggel, amikor megjelenünk az ebédlőben, a mauk hamar odatalálnak a kertbe nyíló ajtóhoz, és addig kaparják, meg nyávognak, amíg ki nem engedjük őket. Kint aztán megkezdődik a szaladgálás. Most már teljes természetességgel mozognak, alom helyett is használják az udvart, csak akkor szaladnak vissza az ajtóhoz, ha a szomszédban mozgás támad. Annyira megszokták ezeket a reggeli portyázásokat, már nem szaladnak ki azonnal, amikor kitárul az ajtó, és ha nem egészen kedvező az időjárás, akkor ki sem mennek, csak üldögélnek az ajtóban. Ismerve a macskák szenvedélyét a fáramászással kapcsolatban, meglepő, hogy ők sosem próbálkoznak effélével. Igazda megpróbálta felrakni Maut a kertben álló fa törzsére, de nem eresztette ki a karmait, hogy megkapaszkodjon. Úgy látszik, nem tanította meg őket az anyukájuk erre a fontos tevékenységre. Rovarokra vadászni azonban nagyon tudnak, és az elkapott áldozatokat el is fogyasztják. 

Vicces, hogy milyen hamar elfáradnak ezek a ragadozók. Amikor bejönnek, rendszerint eldobják magukat az ebédlőben, hogy kipihenjék a rövid  kintlét fáradalmait. Látszik, hogy a zsákmány gyors üldözésére lettek kitalálva. Nem hiába látjuk a természetfilmekben két vadászat között mindig heverészni a nagymacskákat. Ki is használjuk ezt a tulajdonságukat, gyakran direkt lefárasztjuk őket, hogy utána nyugtunk legyen tőlük. Kaptunk egy lézeres játékot, amivel egy apró piros fénypontot - ami egér alakú - lehet eléjük varázsolni, majd a lámpa mozgatásával játékra csábítani őket. Mia, miután játszani kezdett vele, a mancsával pofozgatni akarta, így hamar rájött, hogy a fénypont nem egy valóságos tárgyat takar. Onnantól egyáltalán nem érdekelte a játék. Míg a bolondos Mau megőrül érte, és fejvesztve rohangál, hogy elkapja végre, addig Mia az érdeklődés legcsekélyebb jelét sem mutatva csak elsétál mellette. 

Határozottan jobban szeretnek az udvaron lenni, amikor mi is kint üldögélünk. Olyankor bátrabbak, és ha a füvön keresztül a bundájukra süt a nap, olyanok, mintha zöld lenne az alapszínük. Amikor esett, kiszaladt az egyik, majd azzal a lendülettel visszafutott a tető alá. Másodszor már nem zavarta őket, hogy vizes lett a bundájuk. De azért hamarabb visszajöttek a lakásba, és vad mosakodásba kezdtek. Aztán amikor nagy eső volt, már inkább bent maradtak a házban.  A kinti napsütést viszont nagyon élvezik: 

Akkor most kicsit kiszolgálom az "anya tanításai" témát:                                                                                              Amikor anno elolvastam Aronson: Történtek hibák című könyvét, ami az önigazolásról szól, úgy éreztem, már nem vagyok többé ugyanaz az ember, aki előtte voltam. Később Kahneman: Gyors és lassú gondolkodás című művének ismerete is ezt az érzetet keltette bennem. (Utóbbinál a statisztikai részek komoly elrettentő hatással bírnak, de ezek akár át is ugorhatóak. Megéri, mert igencsak izgalmas kísérletekről számol be.) Hasonlóan érdekes kísérletek tárháza a Pillecukorteszt (Ovisokat dilemma elé állítottak, hogy vagy most kapnak egy pillecukrot, vagy 20 perc magányos várakozás után kettőt. A kitartóak felnőttkorukban sikeresebbek lettek.) és a Kijózanító rózsaszín (Egy bizonyos - rágógumi árnyalatú - rózsaszín lapot egy percig bámuló alanyok fizikai ereje időlegesen gyengült. Egy börtönben az újonnan érkező foglyokat először egy ilyen színű szobába vezették, és azt tapasztalták, hogy nyugodtabban jöttek ki onnan.) című könyvek is nagy hatással voltak rám, olyannyira, hogy elgondolkodtam rajta, egyáltalán hogy lehet eligazodni az életben úgy, hogy az ember nincs tudatában  cselekedetei a fenti könyvekből megismert mozgatórugóinak. Hihetetlen, hogy az iskolában milyen magas szinten tanulunk matematikát - mely tudásra később csak bizonyos szakirányban továbbtanuló embertársainknak lesz szüksége (Én is elvagyok a mindennapokban az általános iskolai tananyaggal, bár amikor felsősök voltak a gyerekeim, és feltették a kérdést, hogy miért kell matematikát tanulni, mindig azt mondtam, ez csiszolja a gondolkodásukat. Sajnos nem tudom letesztelni, hogyan gondolkodnék, ha nem tanultam volna annyi matematikát!) -, miközben a többség úgy nő fel, hogy tanulmányai során egyáltalán nem találkozik pszichológiával. Pedig ennek gyakorlata nap mint nap jelen van az életünkben.                                                                                      

A cím a "Hidegen fújnak a szelek" című népdalból való, arnely nekem az első választást juttatja eszembe, amikor az SZDSZ - Szabad Demokraták Szövetsége - választási szlogenje az volt, hogy "Szabad élet, szabad madár, boldog az, ki szabadon jár!".

Annyira felgyorsult a mauk kerthez szoktatása, hogy gyorsan írnom kell róla, mielőtt elfelejtem a részleteket. Sokaknak - főleg a kertes házban élőknek - furcsa lehet, hogy ennyit problémázok azon, ami egy macskának elemi léte: a szabadban tartózkodáson. De mivel ők eddig szobacicák voltak - nem is tartottam még másképpen cicát -, a sétáltatáshoz először a kinti léthez kell őket - meg magamat is - szoktatni. Látva, mennyire bejött nekik a hátizsákos séta, elvittük Maut a közeli parkba. Ott - nem kiengedve a táskából - letettük a fűre egy kis időre. Volt némi izgalom, mert arra sétált egy kutya, de szerencsére az ő irányából fújt a szél, ezért nem vette észre Maut. Azután Igazda egyenként, pórázon vitte ki őket a kertbe, de utána annyira kaparták az üveget, hogy - kenyéradó gazdájuk nyomására - végül kinyitottuk nekik a teraszajtót, és szorongva figyeltük, vajon mit kezdenek ezzel a hirtelen jött szabadsággal. Utána mindannyiunknak egyet kellett értenünk abban, hogy nagyon élvezték a szaladgálást, az egymással való játékot, a nyárfa szöszök vadászatát. Rendszeresen visszajöttek az ebédlőbe, de amikor be akartuk csukni utánuk az ajtót, inkább újra kimentek. Tudom, hogy ez tipikus viselkedés macskáknál. Aztán amikor kellően lefárasztottuk őket, már nem akartak újra kimenni, inkább bevonultak aludni. Néhány alkalom után már úgy engedtük ki őket, hogy közben egy filmet néztünk, ezért nem is figyeltünk rájuk. Miát utána a kinti padlásfeljáró tetején találtuk meg, ott aludt. Mau pedig egy idő után már ki sem ment a nyitott ajtón. Ő valószínűleg később sem menne túl a kerítés adta határokon. Miát viszont ma már a kőfal tetején találtuk. Nem szeretnénk, hogy eltűnjenek szem elől, hogy kontroll nélkül kimenjenek a kertből, kitéve az autók - bár errefelé viszonylag ritkán járnak -, a kutyák, más macskák... veszélyének.

Másnap már reggel ki kellett őket engednünk, annyira izgatottak voltak. Nyávogtak, kaparták az ajtót, addig nem nyugodtak, míg nem játszhattak egyet az udvaron. Ha csak Mau lenne, befejezettnek tarthatnánk az udvarra szoktatást, mert ő öt percenként visszajön az ajtóhoz. Miára azonban folyamatosan figyelni kell, mert pillanatok alatt eltűnik szem elől, és arra is vigyáznunk kell, hogy ne tévedjen a szomszédos intézmény területére, ahol konyha üzemel, és mindig vannak nyitott ablakok. Merthogy már megtörtént, hogy átment, és el is tűnt a szemünk elől. Hiába vittük a falhoz Maut és nyávogtattuk, csak akkor jelent meg a kerítés tetején - megijedve egy hangosabb zajtól -, amikor már feladtuk.

Olyan is rendszeresen történik, hogy az egyik nyávogva hívja a másikat, mire az megjelenik valahonnan messziről, és odaszalad a testvéréhez. Kár, hogy mi nem tudjuk kellően utánozni a hangjukat, mert akkor kutyasípként használva, a közelünkben tarthatnánk őket. Ez a későbbiekben - amikor már külterületen sétáltatjuk őket - igencsak megkönnyítené a dolgunkat.

Érdekes, arról nem akaródzik írnom - de hát ilyen az ember -, hogy továbbra is előfordulnak ágyra pisilések. A fiúk most már mindig bezárják a szobájuk ajtaját, hogy ne történhessenek ilyen balesetek. Mivel csak Miát kapjuk rajta ilyen cselekedeten, megfordult a fejemben, hogy talán azért csinálja, mert - mivel ő nem engedi - nem tudtuk a fültisztító spray-vel kitisztítani a fülét. Azért merült ez fel, mert miután anno az állatorvos elvégezte a fentieket, radikálisan csökkent a félrepisilések száma. Úgyhogy - bár nem olyan alapossággal - Igazda megoldotta a fültisztítást, úgyhogy most reménykedve várjuk az eredményeket. Azért az hihetetlen, hogy már vannak olyan szerek, melyekkel befújva a lepisilt felületet teljesen eltűnnek a foltok, és a szagok. Bár számomra teljesen szagtalanná vált a terület, Maut másnap mégis ott találtam, amint szaglászott.

 Amikor Maut szeretgetjük - mert úgy hízeleg -, mindig eszembe jut, milyen rossz lehet Miának, hogy végig kell néznie, ahogy a testvérét imádjuk, nem őt. De bennük - ellentétben az emberekkel, lásd Káin és Ábel története - nincsenek ilyen érzelmek, legalábbis eddig semmiféle féltékenységet nem tapasztaltunk. Négy gyerekem nevelése során annyira belém ivódott, hogy figyeljek arra, hogy egyikőjüket se részesítsem megkülönböztetett figyelemben, hogy fájó látnom Mia hátrányos helyzetét Mauval szemben.  Viszont nehéz visszafogni magunkat, amikor Mau kifejezi a ragaszkodását. Remélem, ez hosszú távon sem fogja rombolni a kapcsolatunkat Miával! 

Azért merem az alábbiakat leírni - "nem mondhatom el senkinek elmondom hát mindenkinek" alapon -, mert utólag írom hozza a bejegyzéshez, amikor már x napja megjelent, ezért reménykedhetek abban, hogy kevesen fogják olvasni. Mondjuk elég fura, hogy azért szurkolok, hogy minél kisebb legyen az olvasottsága. Egy blognál ez fordítva szokott lenni. Szóval, amikor a gyerekek azt firtatták, hogy miért kell nekem kitárulkoznom egy blogon, Kenyéradó azt válaszolta nekik, hogy "Gondoljátok el, milyen jó lesz olvasni ezeket a sorokat, amikor anya már nem lesz!" Ennek jegyében elhelyezek itt egy időkapszulát, és mivel a gyerekeim úgysem olvassák ezt a blogot, mekkora performance lesz nekik, ha utólag találnak itt egy üzenetet. Hallom is az elsőszülött megjegyzését erre: "anya moment" . Igazából csak annyi, hogy a legjobban azokat a pillanatokat szeretem - és ilyenkor a körülmények ellenére is szinte boldog vagyok -, amikor az ebédlőben beszélgetünk mindenféle aktuális témáról - történelem, politika, jövő, technika, természettudományok, pszichológia, meg a saját dolgainkról - közben Apa a konyhában főz, mi meg segítünk neki. Mindenki itt van, a macskák is. (1) (2) Ez olyan idilli, mint amikor a második ovis korú volt, és már korán reggel legózni kezdett a nagyszobában. Még zsibbadtan feküdtem az ágyban, hallgattam, ahogy a lego elemek között turkál, a Papus készítette kosárban, és közben arra gondoltam, így szeretnék távozni ebből a világból. Mondjuk, elég kicsi az esély, hogy ez megvalósuljon. Na jó, ennyi elég mára a melankóliából!

1. Milyen meghatározóak egy lakás adottságai! Az előző lakásban nem volt ebédlő, a konyha, ahol ettünk, kicsi volt - nem is nagyon tudtunk mindannyian leülni az asztalhoz - és a periférián helyezkedett el. Ezért jóval kevesebb alkalommal voltunk együtt, kevesebbet beszélgettünk egymással. Úgyhogy aki költözés, vagy építkezés előtt áll, mindenképpen tervezzen ebédlőt a lakásába! 

2. Manapság későbbre tolódott az első gyermek vállalásának ideje. Én, a 29 évemmel, már átlagosnak számítok. Szükségem volt előtte néhány zavartalan évre, hogy saját, önző életemet éljem. Bár tudom, hogy van olyan lány, aki már 20 évesen alig várja, hogy anyuka legyen, nekem mégis az a véleményem, hogy érdemes előtte egy kicsit magunknak élni, hogy a későbbiekben ne érezzük úgy, hogy valamit elmulasztottunk, és ne akarjuk utólag bepótolni. Viszont ezt ne húzzuk túl sokáig, mert idősebb korunkban már hiába szeretnénk, hogy népes család vegyen körül bennünket, ha nem kezdtünk el időben tenni érte. Ez egy lehetséges csapda, hogy amíg képesek vagyunk rá, addig nem vágyunk rá, amikor vágyunk rá, akkor meg már nem tudjuk megvalósítani. Bár az elején nehéz, sok lemondással - és persze rengeteg örömmel is - jár, de most már nagyrészt csak a gyümölcsét élvezem. Nálam nem vált be, hogy "kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond" . Azért nem akarom ennyire idillinek láttatni ezt az időszakot, jól emlékszem a nehézségekre, hogy volt olyan, hogy séta közben a babakocsit tolva elaludtam, meg egész nap csak a szoptatás idejére tudtam leülni...

Egyszer, amikor valami életbölcsességet osztottam meg a gyerekekkel, Kenyéradó - nemcsak a macskáké, a miénk is - éppen arra járt, és megjegyezte, hogy "anya tanításai" címmel kellene blogot írnom. Akkoriban terveztem efféle tevékenységet, és témát kerestem hozzá, olyat, amivel szívesen foglalkoznék rendszeresen. Végül időhiány miatt elvetettem az ötletet, és csak mostanában lett hozzá ismét elég kapacitásom. Ezért kerülnek ebbe a blogba időnként ilyen jellegű irományok. Mindig is volt bennem némi népnevelő hajlam, alsós koromban például a plüssállataimnak iskolai órákat tartottam.

Walt Whitman 19. századi amerikai költő verseskötetének címe.
Néhány sor "Ének magamról" című verséből:                                                                                                      "Henyélek és lelkemet vendégelem,
   Hátradőlök, kedvemre henyélek és egy nyári fűszálat figyelek."

Igazda csak Maura tudta ráadni a hámot, ezért csak őt tudta kivinni a kertbe. Először szinte laposkúszásban haladt, de aztán egyre inkább eluralkodott rajta a kíváncsiság, és már normál tartásban szaglászott. Utána nem kaparta az ajtót, hogy újra kimehessen, úgy tűnt, elég volt neki ennyi. Mia viszont nem jutott ki, mert nem engedte magára adni a hámot. Azt hiszem, meghaladja a képességeit, hogy a fejében összekösse a hámot a sétával. Macskahordozó hátizsákkal is sétált Mauval Igazda egy nagyobb kört, de nem ment ki a kerítésen túlra. Ebben az élményben viszont már Miának is része volt . Amikor kint volt Mau, Mia hangosan nyávogva hiányolta bent. És amikor ő hangosan nyávogni kezd... Van egy folyosó a házban - onnan nyílnak a szobák - ott gyakran nyávog Igazda szobájának csukott ajtaja előtt. Mostanában akkor is nyávog a folyosón, amikor nem akar egyik szobába se bemenni. Gyanús, hogy csak azért kiabál, mert élvezi, hogy ott olyan jól visszhangzik a hangja. Ráadásul ő nem csak simán nyávog, hanem hosszan elnyújtva szinte hangsúlyoz közben, mint egy akaratos kisgyerek. Olyasmi hangokat ad ki, mint egy szerelmes kandúr. Mintha az emberi beszédet akarná utánozni, szinte felkiáltó mondatokat használ.

Amíg az előző bekezdést írtam, Igazda Maut sétáltatta a kertben. Belülről  hiába torlaszolta el az ajtót - amelyen csak belül van kilincs, ezért a kertből nem lehet becsukni - Mia kicsit tágította a rést, és kiszökött rajta. Én kiabálni kezdtem, Igazda elengedte Mau pórázát, és üldözni kezdte Miát. Mau a hámmal beszaladt az ajtón az ebédlőasztal alá, és szédelegni kezdett , mint egy részeg. Azt hittem, menten összeesik. Közben az udvaron fel-alá szaladt Mia, nyomában Igazdával - mint egy burleszk filmben, csak a zongorakíséret hiányzott. Végül minden jóra fordult, Mau jól lett - talán megnyomta a nyakát a póráz menekülés közben -, Miát pedig sikerült elkapnia Igazdának. 

Írtam már arról, hogy bár Mau a kisebb - most már csak egy árnyalattal -, mégis ő a domináns. Már az olyan stratégiailag fontos helyeken - mint a torony -, is általában ő tartózkodik. Imádja ezt a helyet, nyilván azért, mert kilát belőle a kertbe, az ebédlőbe, közvetve az előszobába és a konyhába is. Mia ez idő alatt rendszerint az ebédlőasztal alá betolt székek valamelyikén gömbölyödik, vagy a torony melletti fotelban alszik. Ki gondolná, hogy a kisebb,  kölyökarcú és óvatlanabb Mau  a főnök? Bár hétvégén vendégeink voltak , és miközben Mia időnként átsétált a helyiségen, ahol tartózkodtunk, Mau végig a pianínó mögött kuksolt. A lenti képen egy kivételes pillanat látható:

Az imént egyik legkedvesebb foglalatosságuknak hódoltak - az étellopásnak. Ez az alkalom mégis különlegesnek mondható - "Ez az este más, mint a többi, miért?", hangzik el a kérdés a zsidóknál, a széder este bevezetéseként - , merthogy párolt padlizsánt loptak. Amikor Igazda jelentette ezt a bűnös cselekedetet, számomra nem volt kétséges, hogy érintetlenül hagyják majd a zsákmányt. Úgyhogy nagyon meglepett, hogy befalták az egészet. Ilyen megveszekedett ragadozóktól nem számítottam ilyesmire, legyenek bármennyire is háziasítva. Az is meglepő, hogy a tűzhelyen hagyott serpenyőből rendszeresen nyalogatják az olívaolajat. És mivel szinte mindig van ilyen edény a tűzhelyünkön, el sem merem képzelni, mennyi olajat ehettek meg eddig titokban.

Gyakran, amikor szaglásznak, vagy figyelnek valamit, felemelik az egyik mellső mancsukat, ahogy a kutyák szokták, meg a vadonban a ragadozók. Előző cicáimtól ritkán láttam ezt a mozdulatot, leginkább akkor, ha vadásztak. Nem csoda, hogy mindig ezen az ablakpárkányon heverésznek, mert csak itt süt be a nap a lakásba:

Amikor mindenhol azt olvastam a bengáli macskákról, hogy milyen intelligensek, azt gondoltam, biztosan felülmúlják majd Aszát. Vártam, hogy majd kinyitják az ajtókat, mert ezt Asza is tudta, úgyhogy mennyivel inkább tudni fogják majd ők is, hiszen okosabbak nála. Mostanra - hogy még mindig nem tudják kinyitni az ajtókat, meg sok minden másból is - rájöttem, hogy Asza okosabb volt náluk. Eddig billenőre sem mertem kinyitni az ablakokat, ha jelen voltak, mert Asza olyankor felugrott, hogy kibújjon a résen. Ők azonban csak szaglásszák a beáramló levegőt. Asza után labdába sem rúghatnak.

Bár nem vagyok Edda rajongó, mégis már másodszor merítek Edda számból a címadásnál. Ugyan a fenti szám már a fénypontjuk - a hűtlen - után született, akkoriban annyit játszották a rádióban, hogy máig kívülről tudom a szövegét. Ránézve a bejegyzés első bekezdésében előforduló szavakra, a "kör" szóról erre asszociáltam. Számomra a blogírás legkedveltebb része a címadás. Amikor még nincs semmi tippem, de tudom, hogy miután elolvastam az első bekezdést, biztosan eszembe jut majd valami. Régen nem bíztam volna benne, hogy lesz majd megfelelő ötletem, de úgy látszik, elértem azt a kort, amikor már kevésbé szorongok azon, hogy mit gondolnak mások, és ez kellőképpen felszabadítja a kreativitásomat.

A hárommal ezelőtti lakásban, ahol éltünk, az ajtókon át körbe lehetett járni a lakást. A gyerekek imádták kihasználni ezt a játék során, én azt mondanám, fiús háztartásokban szinte kötelező, hogy legyenek ilyen megoldások a házban. Most újra van két ilyen kör is a lakásban, és úgy látszik, a gyerekeken kívül a macskák is szeretik. Remekül lehet ott fogócskázni, meg etetés előtt újra meg újra megjelenni a konyhában. Arra is jó, hogy az egyik ajtón kimennek a konyhából, megnyugtatva minket, hogy nem tudnak már ételt lopni, aztán a másik ajtón mégiscsak besurrannak a helyiségbe. Mia az előbb a tőle megszokott hangerővel nyávogott a folyosón. Igazda kiment, hogy megnézze, mi a problémája. Erre elhallgatott, és eltűnt. Nem tudtunk másra gondolni, minthogy direkt bújócskázik velünk. Ha Igazda szobájának ajtaja be van csukva, addig nyávognak előtte, amíg be nem engedi őket. És mivel gyakran fejhallgató van Igazda fején, még Miának is ki kell tennie magáért a nyávogás hangerejét illetően.

Mau annyira kis béna. Lecsúszik a bútorokról, rohangáláskor gyakran hallom, hogy koppan a feje. Erről eszembe jut egy ismerősünk cicája, aki úgy halt meg, hogy nekiszaladt egy bútornak, és beverte a fejét. Úgyhogy eléggé féltem Maut az efféle balesetektől. Eleinte azt hittem, azért ilyen ügyetlen, mert még kiscica. De mostanában is rendszeresen előfordulnak vele ilyesfajta történések. Még nagyobb a kontraszt, ha összehasonlítjuk Miával, aki jóval talpraesettebb. Szó szerint! Ha a cukiságot tanítani lehetne...:

Látszik, hogy már közelednek a felnőttkorhoz, mert jóval több időt töltenek alvással. Most, amikor nem süt a nap, még többet lustálkodnak. Ha hűvösre fordul az idő, már nem is vágynak annyira a szabadba. Ismerjük a napsütés hatásait, még a mi hangulatunkra is nagy hatással van. Én is jóval optimistább voltam az előző, tavaszias napokban. Egyre inkább távolodik a viselkedésük a bengáliakról szóló hiedelmektől - hogy hiperaktívak, vagyis folyton nyüzsögnek - és közelednek egy normál házi macskához, miszerint - az étkezések körüli időszakokat, meg némi játékkal töltött időt kivéve - szinte egész nap alszanak. Már a madzagisten  is csak jól megválasztott időpontokban válik be.

Igazda megkezdte a sétához való szoktatásukat. Egyenként betette őket a macskahordozó hátizsákba, és tett velük néhány kört az udvaron. Várakozásainkat felülmúlóan tetszett nekik, utána sokáig kaparták az üveget a terasz ajtaján - és azóta is gyakorolják ezt a tevékenységet -, hogy kijussanak valahogy. Mia már kétszer kiszökött a bejárati ajtón, egyszer a terasz ajtaján jött vissza, egyszer Igazda hívta vissza a szomszéd udvarról. Csodáltam, hogy ennyi lélekjelenléte volt egy ilyen stresszes helyzetben. Mau pedig idővel talán a "Bob, az utcamacska" című remek film - milyen más jelzőt mondhatna egy macskamániás egy macskás filmről  - hősének mintáját követi majd, mely igaz történetében egy kóborcica egy hajléktalanhoz szegődik, és mindenhova követi. Igazda legalábbis nagy terveket sző vele erdőben való sétáltatásról, városi utazásokról. Jó, én is szoktam arról álmodozni, hogy az ölembe gömbölyödnek.