Akkoriban kerültek a Budapesti Állatkert egy félreeső kifutójába ezek a Dél-Amerikából származó macskafélék, a jaguarundik, amikor nekünk bérletünk volt oda, ezért gyakran sétáltunk ott délutánonként.  Hengertestük mintha a mauk karikatúrája lenne. A nevükhöz kitaláltunk egy dallamot, ezt próbáltuk meg rekonstruálni az alábbiakban: 

Reggel, amikor megjelenünk az ebédlőben, a mauk hamar odatalálnak a kertbe nyíló ajtóhoz, és addig kaparják, meg nyávognak, amíg ki nem engedjük őket. Kint aztán megkezdődik a szaladgálás. Most már teljes természetességgel mozognak, alom helyett is használják az udvart, csak akkor szaladnak vissza az ajtóhoz, ha a szomszédban mozgás támad. Annyira megszokták ezeket a reggeli portyázásokat, már nem szaladnak ki azonnal, amikor kitárul az ajtó, és ha nem egészen kedvező az időjárás, akkor ki sem mennek, csak üldögélnek az ajtóban. Ismerve a macskák szenvedélyét a fáramászással kapcsolatban, meglepő, hogy ők sosem próbálkoznak effélével. Igazda megpróbálta felrakni Maut a kertben álló fa törzsére, de nem eresztette ki a karmait, hogy megkapaszkodjon. Úgy látszik, nem tanította meg őket az anyukájuk erre a fontos tevékenységre. Rovarokra vadászni azonban nagyon tudnak, és az elkapott áldozatokat el is fogyasztják. 

Vicces, hogy milyen hamar elfáradnak ezek a ragadozók. Amikor bejönnek, rendszerint eldobják magukat az ebédlőben, hogy kipihenjék a rövid  kintlét fáradalmait. Látszik, hogy a zsákmány gyors üldözésére lettek kitalálva. Nem hiába látjuk a természetfilmekben két vadászat között mindig heverészni a nagymacskákat. Ki is használjuk ezt a tulajdonságukat, gyakran direkt lefárasztjuk őket, hogy utána nyugtunk legyen tőlük. Kaptunk egy lézeres játékot, amivel egy apró piros fénypontot - ami egér alakú - lehet eléjük varázsolni, majd a lámpa mozgatásával játékra csábítani őket. Mia, miután játszani kezdett vele, a mancsával pofozgatni akarta, így hamar rájött, hogy a fénypont nem egy valóságos tárgyat takar. Onnantól egyáltalán nem érdekelte a játék. Míg a bolondos Mau megőrül érte, és fejvesztve rohangál, hogy elkapja végre, addig Mia az érdeklődés legcsekélyebb jelét sem mutatva csak elsétál mellette. 

Határozottan jobban szeretnek az udvaron lenni, amikor mi is kint üldögélünk. Olyankor bátrabbak, és ha a füvön keresztül a bundájukra süt a nap, olyanok, mintha zöld lenne az alapszínük. Amikor esett, kiszaladt az egyik, majd azzal a lendülettel visszafutott a tető alá. Másodszor már nem zavarta őket, hogy vizes lett a bundájuk. De azért hamarabb visszajöttek a lakásba, és vad mosakodásba kezdtek. Aztán amikor nagy eső volt, már inkább bent maradtak a házban.  A kinti napsütést viszont nagyon élvezik: 

Akkor most kicsit kiszolgálom az "anya tanításai" témát:                                                                                              Amikor anno elolvastam Aronson: Történtek hibák című könyvét, ami az önigazolásról szól, úgy éreztem, már nem vagyok többé ugyanaz az ember, aki előtte voltam. Később Kahneman: Gyors és lassú gondolkodás című művének ismerete is ezt az érzetet keltette bennem. (Utóbbinál a statisztikai részek komoly elrettentő hatással bírnak, de ezek akár át is ugorhatóak. Megéri, mert igencsak izgalmas kísérletekről számol be.) Hasonlóan érdekes kísérletek tárháza a Pillecukorteszt (Ovisokat dilemma elé állítottak, hogy vagy most kapnak egy pillecukrot, vagy 20 perc magányos várakozás után kettőt. A kitartóak felnőttkorukban sikeresebbek lettek.) és a Kijózanító rózsaszín (Egy bizonyos - rágógumi árnyalatú - rózsaszín lapot egy percig bámuló alanyok fizikai ereje időlegesen gyengült. Egy börtönben az újonnan érkező foglyokat először egy ilyen színű szobába vezették, és azt tapasztalták, hogy nyugodtabban jöttek ki onnan.) című könyvek is nagy hatással voltak rám, olyannyira, hogy elgondolkodtam rajta, egyáltalán hogy lehet eligazodni az életben úgy, hogy az ember nincs tudatában  cselekedetei a fenti könyvekből megismert mozgatórugóinak. Hihetetlen, hogy az iskolában milyen magas szinten tanulunk matematikát - mely tudásra később csak bizonyos szakirányban továbbtanuló embertársainknak lesz szüksége (Én is elvagyok a mindennapokban az általános iskolai tananyaggal, bár amikor felsősök voltak a gyerekeim, és feltették a kérdést, hogy miért kell matematikát tanulni, mindig azt mondtam, ez csiszolja a gondolkodásukat. Sajnos nem tudom letesztelni, hogyan gondolkodnék, ha nem tanultam volna annyi matematikát!) -, miközben a többség úgy nő fel, hogy tanulmányai során egyáltalán nem találkozik pszichológiával. Pedig ennek gyakorlata nap mint nap jelen van az életünkben.