Félreértés ne essék, nem tervezek motorokról írni, a jelző miatt lett ez a cím. Főleg nem, hogy tavaly súlyos motorbaleset történt a családban, úgyhogy azóta még kevésbé kedvelem az efféle járgányokat. A bicikli léptékénél inkább nem lépek tovább. Ez annak a legendás filmnek a címe, mely a hippikorszak egyik ikonikus alkotása. Azért is közel áll hozzám ez a film, mert ifjúkoromban számomra kulcsfogalom volt a szabadság. Gyakran hallgattam a zenéjét utazás közben gyalog, vagy biciklin egy walkman segítségével. Egy mai fiatalnak már furán hangozhat, hogy - jobb esetben 45 percenként, de műsoros kazetta esetén ez az idő mindössze 20 perc is lehetett akár - meg kellett fordítani benne egy kazettát, és kb. 4 óránként elemet kellett benne cserélni. Mindig volt a hátizsákomban néhány kazetta, meg egy garnitúra tartalék tölthető ceruzaelem. Külön nehézség volt valahogy kivezetni a fejhallgató vezetékét a zsebemből a fülemhez - ma már ezzel nem lenne gond -, biciklire üléskor gyakran beakadt a vezeték a kormányba, vagy az ülésbe, meg kisterpeszben megfordítani a kazettát - és ezzel sem - egy mozgó járművön, vagy fél kézzel, egy száguldó biciklin.
Amikor Kenyéradó villany helyett a csengőt nyomta meg a bejárati ajtó mellett, Mau éppen a konyhában tartózkodott, és amikor meghallotta, haladéktalanul kimenekült az udvarra a macskaajtón keresztül. Úgyhogy működött a pavlovi reflex, már megtanulta, hogy a csengő hangja idegenek érkezését jelenti. Erről eszembe jutott egy Sziámi szám a nyolcvanas évekből. Mostanában olvastam Müller Péter Sziámival készült beszélgetéseket. Nem növelte az önértékelésemet, amit sokoldalúságáról találtam: tanult rádió szerkesztő-riporternek, az Állami Artistaképzőn elvégezte a bohóc szakot, magyar-francia szakon diplomát szerzett, televízió-rendezői végzettséggel is rendelkezik. Könyveket írt, dalszöveget szinte mindenkinek, musical-eket. Az URH, a Kontroll Csoport, és a Sziámi zenekar énekese, dalszövegírója. A kilencvenes években gyakran találkoztam vele különböző budapesti klubokban ebben a minőségében, az utóbbi banda énekeseként. Kitalálta és megszervezte a Sziget fesztivált, volt az Operaház stratégiai igazgatója, szervezett operafesztivált, elkötelezett tagja a Baltazár színháznak, melynek színészei főleg értelmi sérültek. Egy valamiben azért jobb vagyok nála, mert ez esetben a kevesebb több: ő az ötödik feleségét fogyasztja, míg én még mindig az első férjnél tartok - egyelőre:) A videó 4. percétől kezdődik a szám:
Vacsorázás után Mau elindult az előszobába vezető ajtóhoz. Közben Igazda is a szobája felé vette az irányt, a másik ajtón keresztül. Mau erre megtorpant, visszafordult, és Igazda után szaladt, mert már nemcsak sétál utána, hanem futva követi. Ennyire függő. Már ki sem jár az udvarra, ha Igazda elmegy itthonról, ő a szobájában gubbaszt, ott múlatja az időt. Hahó! Ez egy üzenet a jövőbe (MZ/X jelentkezz! Ezt csak az érti, aki ismeri a Mézga család című hetvenes évekbeli rajzfilmsorozat azon szériáját, melyben kapcsolatot létesítenek egy 30. századbeli rokonnal). Annak szól, aki esetleg később olvassa, egyfajta hagyaték az utódaimnak. Aztán lehet, hogy senki sem olvassa majd. De rájöttem, hogy mindegy is, hogyan lesz a valóságban - elvégre nem leszek ott -, nekem csak az számít, ahogyan most látom magam előtt. Sokan még az életükben elképzelik a temetésüket, ami végső soron az utódaikon múlik, hogyan történik majd valójában - nem feltétlen úgy, ahogy ők szerették volna.
Tegnap, amikor Igazda elment otthonról, Mau sokáig nyávogott az ajtó előtt. Először kétségbeesetten és hangosan, aztán egyre elgyötörtebben és halkabban, végül beletörődött, és bement a szobájába aludni. A múltkor kihozta a toronyba az egyik fiú, ő pedig - hiába volt az udvaron verőfényes napsütés -, bevonult az sötét szobába aludni. Azért mióta beköszöntött a tavasz, előszeretettel tartózkodik kint, a hőmérő emelkedő higanyszálával egyenes arányban egyre többet - most is valahol messze jár -, ha a kerti asztalnál eszünk, elmaradhatatlanul heverészik a kövön, nyárfaszöszre vadászik, vagy növényeket rágcsál. Amikor Igazda az ebédlőben próbált madzagistenezni vele, mert nem volt kedve kimenni, Mau némi játék után hátat fordított neki, és kisétált az udvarra, majd nyávogva jelezte, hogy ő ott akarja folytatni a szaladgálást.
Rendszeresen kihívja Igazdát az udvarra madzagistenezni. Legutóbb, amikor hazaért egy portyázásból, is ezt tette. Nehéz volt elhinnem, hogy ezek után további mozgásra vágyik, úgyhogy felmerült bennem, talán nem is ő igényli annyira a játékot, hanem azt hiszi, hogy Igazda, és ő csak próbál a kedvére tenni, ha már annyira szeretne játszani. Igazdával arra jutottunk, hogy Maunak kellene egy nyakörv, nehogy elvigyék az állatvédők, mert azt hiszik, nincs gazdája. Mondjuk meglepő lenne, ha egy ilyen szép cicának nem akadna tulajdonosa. Bár, amikor Miát kerestük, egy helyi csoportból kaptam olyan videót, melyen egy lesoványodott kóbor bengáli látható. Úgyhogy elhatároztuk, hogy beszerzünk neki egy nyakörvet. Úgy választottuk ki, melyik legyen a befutó, hogy kiválasztottuk a 3 legjobban tetszőt a felhozatalból, és mivel az egyik mindkettőnk listáján szerepelt, azt vettük meg.
Egy ismerősünk gondolata, hogy az a cica lesz felnőttkorában szelíd és emberbarát, aki kiskorában szenvedélyesen szerető gazdák felügyelete alatt élt. Áttekintettem eddigi cicáim életét ebből a szempontból, hogy igazoljam, vagy cáfoljam ezt az elméletet. Első cicám, Dorombi, hétéves koromban került hozzánk: gyerekek találták a lakótelepen, elhagyottan, hogy még enni is csak éppenhogy tudott. Traumatikus első hetei után hiába került a mi nyugodt otthonunkba, az idegenekkel szemben bizalmatlan maradt. Barátnőim igencsak féltek tőle, mert indokolatlanul megtámadta az idegenek lábát, mély karmolásokat ejtve rajtuk. Milkusz volt a következő, aki egy békés kertes házban született, egy szerető családnál. Idősebb korára a szüleimhez került, ahol úgy tartotta sakkban anyukámat, hogy ha nem adott neki vacsorát elég gyorsan, akkor nekiugrott a lábának, és alaposan megharapta. Volt olyan, hogy annyira belemélyesztette a fogait a vádlijába, hogy orvoshoz kellett mennie, be kellett kötözni, és tetanuszt is kapott rá. Meg is hízott rendesen, amikor elköltöztem otthonról, és megszűnt a kontroll, az etetések számát tekintve. Aztán jött Mikka, aki - bár különösebben nem kedvelte a vendégeket -, azért nem bántotta őket. Az ő előéletéről csak annyit tudunk, hogy egy kertes házban született, nagy trauma nem érhette ott. Nárcisz kóborcicaként kezdte a Bajza utca környékén, eléggé félős maradt, de nem bántott senkit. Emlékezetes, hogy amikor befogtuk, és hazavittük, a lakásba kerülve hirtelen megnyugodott, és több órán keresztül összegömbölyödve aludt. Aztán Asza következett, aki nevéhez híven - Asszaszin, jelentése szerint középkori tulajdonképpen bérgyilkos - rettegésben tartotta a hozzánk betévedőket. Folyamatosan figyelte őket, és csak az alkalmat várta, hogy elkapja valamelyik testrészüket. Utána fellélegezhettünk, mert a mauk szimplán csak félősek voltak. Nem tudom, egy tenyészetben mennyire vidám a kiscicák élete, de feltételezem, nagyon nem szenvedhetnek hiányt. Mindenesetre eléggé stresszes lehet egy alapvetően magányos állatnak társaságban felnőni. Végül is a cicáimat általában nem kényeztették kiskorukban, de nem is lehetett kenyérre kenni őket. Persze a gazdájukhoz mindannyian ragaszkodtak, rám feküdtek, doromboltak... Azért kipróbálnám, milyen szenvedélyes szeretetben felnevelni egy kiscicát, szorosabb köteléket alakítani ki vele.
Dorombival együtt nőttem fel:
Amikor megtudtuk, hogy egy ismerősnél fehér kiscica született, lecsaptunk rá. Sosem felejtem el, ahogy érte menvén megláttuk a kerítés résein át a cuki, fehér kisállatot. Bevésődött emlékem egy reggel, amikor vizsgára készülődve, üres gyomorral, kialvatlanul, irigykedve néztem a paplanon békésen gömbölyödő Milkát - amikor anyukám elhízlalta, egy barátom csak Molekulának hívta -, hogy milyen jó neki, hogy ilyen nyugodtan alszik. Itt Mikkával:
Amikor az alábbi fotó készült, még nem volt számítógépünk, Kenyéradó csak a munkahelyén tudott effélét használni. Amikor elköltöztem otthonról, anyukám nem engedte, hogy Milkuszt magammal vigyem, ezért szereztem be Mikkát. Egy idő után nem bírta a kis lakással járó stresszt, és tépni kezdte a szőrt a hasán. Szerencsére hamarosan nagyobb lakásba költöztünk:
Nárcisz egy közeli macskakolónia tagja volt. A hierarchia alján helyezkedett el, ezért nehezebben jutott élelemhez, úgyhogy nem jósoltam neki nagy jövőt ezen a helyen. Arisztokratikus külsejével kakukktojásnak tűnt ebben a közegben. Úgyhogy újabb stressznek tettük ki Míkkát, mert befogtuk Nárciszt. Harmadik gyerekünk születése után túl soknak bizonyult a macskák ellátása is, ezért további éveiket a szüleimnél töltötték, én pedig 5 évig nélkülözhettem kedvenc állataimat. Rosszul hangzik, hogy elajándékoztam a cicáimat, de akkoriban nagyon túlterhelt voltam. Volt olyan, hogy elaludtam séta közben, a babakocsit tolva. A fél napos játszóterezések sem voltak ritkák, ráadásul akkoriban tartott egészséges táplálkozás mániám, úgyhogy a legtöbb ételt magam készítettem, pl. kizárólag általam sütött kenyeret ettünk. Előfordult, hogy egész nap csak szoptatáskor ültem le. Voltak időszakok, amikor 2 gyereket is szoptattam (tandem szoptatás), igény szerint, azaz amikor csak megkívánták, 2-3 éves korukig. A dupla ágyhoz volt rögzítve egy levett oldalú kiságy, hogy éjszaka se kelljen felkelnem ehhez a tevékenységhez. Ezért volt, hogy 2 gyerek is aludt az ágyunkban. De ha később igényük volt rá, időszakosan akkor is vissza-visszatérhettek hozzánk éjszakára a nagyágyba. Az oviba biciklivel jártunk, és ebéd után - előttük tekerve - hazahoztam őket. Így a cicákra már nem maradt energiám.
Évek teltek el cicák nélkül, de aztán jött Asza. Az ő történetét már megírtam korábban, erre kivételesen emlékszem. Őt követték a Mauk, ezt is megírtam az elején.
A legutóbbi irodalmi kör alkalmán én kerültem sorra, hogy hozzak egy számomra személyes jelentőségű irodalmi alkotást, és beszéljek róla. Csak akkor vettem észre, milyen hosszú bevezetést írtam, amikor kinyomtatva láttam, úgyhogy már nem tudtam lerövidíteni. Mivel ha izgulok, nehezemre esik a beszéd, leírtam a mondanivalómat, és felolvastattam. Amikor kitaláltam, hogy ide másolom, sokáig azon problémáztam, hogy mivel a szerző jócskán 70 éven belül halt meg, védi a szerzői jog, ezért nem tudom majd legálisan idemásolni az irományát. Utánanéztem, és megnyugodva láttam, hogy ha nem kereskedelmi célból használom a szöveget, és nem húzok hasznot belőle, akkor kirakhatom ide. Remélem, jól értelmeztem a szabályt! Néhány dolgot még hozzáírtam:
Huszonéves korom hajnalán találkoztam először Kurt Vonnegut műveivel. Volt olyan időszak, amikor ő volt a kedvenc íróm. Leginkább szarkasztikus stílusa és fekete – meg mindenféle más színű - humora miatt kedveltem annyira. Továbbá abszurd, gyakran sci-fi elemeket tartalmazó történetei és szereplői miatt, az amerikai életmód kritikai szemlélete, kíméletlen pacifista, humanista magatartása, és pesszimista, negatív utópiái miatt. Negyedik generációs amerikai, elődei Németországból települtek be. Harmadik gyerekként született 1922-ben. Míg idősebb testvérei magániskolákba jártak, a gazdasági világválság miatt elszegényedtek, ezért ő már csak állami iskolába járhatott. Itt szerzett tapasztalatai miatt is alakulhatott ki társadalomkritikai látásmódja, melyet jócskán alkalmaz regényeiben. Nem hitt Istenben, de Jézusról azt írta, hogy ő volt a legnagyobb és leghumanistább emberi lény. 1943-ban önkéntesnek jelentkezett a 2. világháborúba, Drezda bombázását hadifogolyként, egy vágóhíd pincéjében élte túl. A bombázás után részt vett a halottak eltakarításában. Ezen élményei hatására írta meg Az ötös számú vágóhíd című művét, melyben mindezt leírta. Ez a mű tette ismertté a nevét. Jól időzítette, mert 1969-ben jelent meg, a vietnámi háború idején, amikor különösen aktuális volt háborúellenessége. Összesen 7 gyermeket nevelt, köztük nővére 3 gyermekét, miután Alice meghalt rákban. A férje mégsem maradt özvegyen, mert ironikus módon, 2 nappal előtte, egy vonatbalesetben, életét vesztette. Vonnegut apja is, és ő is súlyos depresszióval küzdött, 1984-ben alkohollal és gyógyszerekkel kísérelt meg öngyilkosságot, ahogyan anyja tette, éppen akkor, amikor ő hétvégére hazament a katonai kiképzésről. Érdekes, ezt az "apróságot" csak angol nyelvű életrajzban találtam meg. Magyarul általában nem említik. Legidősebb fia skizofréniával élt. Hétköznapi nyelven íródott, bizarr szövegei észrevétlenül beszippantanak, utalásai, száraz humora, különleges belső közeget teremtenek, ahogy belecsöppenünk sajátos fantáziájával kitalált világaiba. Amikor magyarul is megjelent, nagy várakozással kezdtem el olvasni Így megy ez! című életrajzát – a cím onnan jön, hogy Az ötös számú vágóhíd című regényében mindig ezzel a mondattal zárta le az egyes gondolatokat -, de csalódás volt, hogy nem regényeiből megismert személyiségével találkoztam a lapokon. Azóta tudom, hogy a valóságban nagyban különbözhet egy ember attól, ahogyan előzőleg elképzeltem. Mióta blogot írok, magam is megtapasztaltam, hogy íráskor a belső világom, a gondolataim, másként nyilvánulnak meg, mint a valódi életben. (Majd megkérdezek valakit, aki olvassa, hogy én vajon mennyire vagyok önazonos írásban megnyilvánuló személyiségemmel.) Szenvedélyes dohányosoknak önigazolás lehet, hogy bár láncdohányosként élt, mégsem a tüdőrák vitte el, bár ő is erre számított, hanem 84 évesen otthonában legurult a lépcsőn, és néhány nappal később fejsérülésébe belehalt. Ez az esszé A hazátlan ember című, halála előtt 2 évvel megjelent utolsó kötetében található, melyben összefoglalja véleményét, gondolatait a világról, az ő ironikus, szarkasztikus stílusában. Azért hazátlan, mert Vonnegut idegennek érezte magát saját hazájában, amely szerinte eltávolodott azoktól az értékektől, amelyekben ő hitt. A humorról azt írja, hogy „egy eszköz arra, hogy távol tartsuk magunktól az élet nehézségeit, egy eszköz arra, hogy megvédjük magunkat.” Ezt én is rendszeresen alkalmazom. A művészetről ezt: „Ha komolyan meg akarja bántani a szüleit, de nincs mersze melegnek lenni, a legkevesebb, amit megtehet, hogy művészeti pályára lép. Nem viccelek. Művészetből nem lehet megélni. A művészettel csak elviselhetőbbé lehet tenni az életet.” Vagy: "Soha nem létezett "azok a régi szép idők", mindig is csak a mindennapok voltak." És: "Soha nem lesz művész, aki nem keringőzött a halállal." És akkor jöjjön a szöveg:
"Egyszer ludditának neveztek.
Büszkén vállalom.
Tudják, mit jelent az, hogy luddita? Olyasvalakit, aki utálja
az újmódi szerkentyűket. Ned Ludd textilmunkás volt
Angliában, a XIX. század elején, és rengeteg új masinát vert
szét – szövőgépeket –, ami miatt elveszíthette a munkáját, s ami
lehetetlenné tette, hogy szakmájából megéljen, ételt, ruhát és
otthont biztosíthasson családjának. 1813-ban a brit kormány
tizenhét embert akasztott fel „géprombolásért”, ahogy főbenjáró
vétségnek tartott tettüket nevezték.
Manapság olyan masináink vannak, mint a hidrogénbombás
robbanófejekkel felszerelt Poszeidón rakétákat hordozó
atommeghajtású tengeralattjárók. Meg olyanok, mint a
számítógépek, amik ellopják tőlünk a változás lehetőségét. Bill
Gates mondta: „Majd meglátják, mivé válnak a számítógépeik.”
De hát nekünk kellene valamivé válnunk, nem az istenverte,
ostoba számítógépeknek! Potenciális csodáknak születünk – s
munkánk révén valóban azokká is válhatunk.
A haladás a szart is kiverte belőlem. Elvette tőlem azt, ami
az volt nekem, mint a szövőszék lehetett Ned Luddnak kétszáz
évvel ezelőtt. Az írógépre gondolok. Már sehol sem lehet látni
egyet sem. Véletlenül a Huckleberry Finn volt az első regény,
amit írógépen írtak.
A régi szép időkben – nem is olyan régen – írógépen írtam.
Aztán úgy húszoldalanként ceruzával kijavítottam a hibákat.
Aztán felhívtam Carol Atkinst, a gépírónőmet. El tudják
képzelni? A New York állambeli Woodstockban lakott, azon a
helyen, amiről a híres hatvanas évekbeli szex és drog esemény a
nevét kapta (amit viszont valójában a szomszédos Bethel
városában rendeztek, s ezért aki azt állítja, hogy ott volt
Woodstockban, az biztosan nem volt ott). Szóval felhívtam
Carolt, és azt mondtam neki:
– Hello, Carol! Hogy vagy? A hátad? Sikerült már
barázdabillegetőt fogni? – Így cseverésztünk – imádok
beszélgetni.
Carol és a férje megpróbált barázdabillegetőket csalogatni a
házuk köré, s aki próbálkozott már ezzel, az tudja, hogy a
barázdabillegetők kalitkáját alig egy méter magasra, mondjuk a
telekhatáron álló kerítés tetejére szokás tenni. Hogy miért
mentek el a barázdabillegetők, azt nem tudom. Carolnak és a
férjének nem volt szerencséje, mint ahogy nekem sem a vidéki
házamnál. Mindenesetre jót csevegtünk, majd így szóltam:
– Szóval lenne itt néhány oldal. Szoktál még gépelni? – És
persze, hogy szokott gépelni. Én pedig tudtam, hogy nagyon
szép lesz, olyan, mintha számítógéppel csinálták volna. Aztán
azt mondtam: – Remélem, nem tűnik el a postán. Mire ő:
– Nekem még soha semmi nem tűnt el a postán. – És
tulajdonképpen nekem sem. Soha nem veszett el semmim. És
tessék, Carolból is egy Ned Ludd lett. A gépelése semmit sem
ér.
Szóval fogom a gépelt lapjaimat, meg ezt az acélból készült
izét, ezt a gemkapcsot, és összerakom az iratcsomót, persze
gondosan megszámozva az oldalakat. Aztán lemegyek,
elindulok otthonról, s közben elbattyogok a feleségem, Jill
Krementz fényképész-újságíró mellett, aki régen is rajongott a
csúcstechnikáért, ma pedig még inkább rajong.
Hová indulsz? – kérdezi. Fiatalkorában a Nancy Drew
krimik voltak a kedvencei, tudják, amiben az a fiatal
nyomozónő van. Úgyhogy muszáj megkérdeznie, hogy hova
megyek.
Megyek, veszek egy borítékot – felelem. Mire ő:
Nem értem. Nem vagy szegény. Miért nem veszel ezret?
Házhoz szállítják, aztán beteszed egy szekrénybe.
Mire én: – Psssszt!
Azzal lemegyek a lépcsőn, és már kint is vagyok New York
Cityben, a 48. utcán, a Második és Harmadik sugárút között, és
átmegyek az utca túloldalán álló újságoshoz, ahol újságot, lottót
és irodaszereket árulnak. Jól ismerem az árukészletüket, és
veszek egy vastag, barna borítékot. Olyan, mintha ennek a
borítéknak a tervezője pontosan tudta volna, mekkora papírt
használok. Beállok a sor végére, ugyanis mások lottót,
édességet meg ilyesmit vásárolnak, és beszédbe elegyedem
velük.
Ismer bárkit is, aki nyert már a lottón? – És: – Mi történt a
lábával?
Végül odaérek a sor elejére. Az üzlet tulajdonosai indiaiak.
A pult mögött álló asszonynak egy drágakő van a két szeme
között. Hát nem megéri betérni ide? Megkérdem:
Volt mostanában nagyobb lottónyeremény? – Aztán
kifizetem a borítékot. Fogom a kéziratot, és beleteszem. A
borítékon van két kis fémpöcök, amiket át lehet dugni a
lehajtható fülön lévő lyukon. Azok kedvéért, akik esetleg nem
láttak még ilyet: egy manilaborítékot kétféleképpen lehet
lezárni. Én mind a kettőt alkalmazom. Először is megnyalom az
enyvezett részt – ez olyan szexi. Aztán átdugom a vékony
fémpöcköt – nem tudom, soha nem is tudtam, mi a rendes neve
– a lyukon. Aztán leragasztom a borítékot.
Aztán elmegyek a 47. utca és a Második sugárút sarkára, a
postára. A posta nagyon közel van az ENSZ-székházhoz, így
mindig sok érdekes ember lézeng ott a világ minden tájáról.
Bemegyek, és megint beállok egy sorba. Titokban szerelmes
vagyok a pult másik oldalán ülő nőbe. Nem tud róla. A
feleségem tud róla. Nem áll szándékomban semmit sem tenni az
ügyben. Annyira kedves lány. Még csak deréktől felfelé láttam,
hiszen mindig a pult mögött ül. Ám mindennap csinál valamit
magával – derék fölött –, hogy felvidítson minket. Néha olyan a
haja, mint egy szénaboglya. Máskor teljesen laposra fésüli,
mintha kivasalta volna. Egyszer feketével rúzsozta ki magát. És
ez az egész annyira izgalmas és annyira nagylelkű tőle... csak
hogy felvidítson minket, a világ minden részéről érkezett
ügyfeleket.
Szóval várok a sorban, és azt mondom:
– Hé, maga milyen nyelven beszél? Urduul? – Jókat
szoktunk dumcsizni. Néha meg nem. Olyan is elő-előfordul,
hogy:
– Ha nem szeret itt lenni, miért nem megy vissza a vacak kis
diktatúrájába, ahonnan jött? – Egyszer meglopott egy zsebes,
míg ott voltam, és be kellett számolnom az esetről egy
rendőrnek. Mindegy, végül odaérek a sor elejére. Nem árulom
el a nőnek, hogy szerelmes vagyok bele. Pléhpofát vágok.
Ennyi erővel akár egy dinnyére is nézhetne, olyan kevés
információ van az arcomon, de a szívem szaporán ver.
Odaadom neki a borítékot, ő pedig leméri, mert pontosan a
megfelelő számú bélyeget akarom rátenni, és azt akarom, hogy
jóváhagyja. Ha azt mondja, elég bélyeg van rajta, és lepecsételi,
akkor minden rendben. Akkor nem küldhetik vissza nekem a
levelet. Fogom a bélyegeket, és megcímzem a borítékot
Carolnak, Woodstockba.
Aztán kimegyek a levélszekrényhez. Bedugom a borítékot
az óriási, kék kecskebékába. Mire az azt mondja: – Brekk!
Aztán hazamegyek. És mindvégig baromi jól éreztem
magam. Az e-közösségek semmit sem építenek. A végén csak
ott áll az ember üres kézzel. Táncoló állatok vagyunk. Milyen
csodálatos felkelni, kimenni és csinálni valamit! Avégből
születtünk erre a világra, hogy lopjuk a napot. Nehogy
elhiggyék az ellenkezőjét!"
Amióta visszaköltöztünk Budapestre, a betegségem miatt ritkábban tudok kimozdulni a lakásból, mint amire igényem lenne. Amikor a teológia kollégiumában laktunk, jóval több vendéget szerettem volna fogadni a lakásunkban, mint amennyi valóban megjelent ott. Nem értettem, miért tölt el jó érzéssel, amikor végigmegyek az utcán, vagy csak ülünk egy kávézóban, ahol mások is vannak. Aztán kezembe került ez a szösszenet, és megvilágosodtam, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Megértettem, miért szoktak magányosan élő emberek padokon üldögélni a városok utcáin, vagy a falvakban, házuk előtt a lócán, és csak nézelődni. Gyerekkoromban egy zsákutcában laktam Csepelen, ahol nyári estéken a négyemeletes ház kapuja előtti lépcsőn üldögéltek, és beszélgettek a lakók, míg mi az úttesten tollasoztunk. Megértettem, hogy nemcsak engem tölt el melegség, ha összevillan a tekintetem egy másik emberrel, akár csak egy köszönés erejéig is. Hogy közösségi lényeknek lettünk teremtve, elvégre ezért vagyunk most is itt. Így megy ez.