A cím Jim Jarmusch kilencvenes évekbeli filmjének címe, mely nyolc  - a világ különböző nagyvárosaiban - főként taxikban játszódó jelenetből áll. Az ifjúkorom idején létrejött Művész mozi hálózat egyik intézményében láttam a filmjeit, köztük ezt is. (Most újranézve annyira tetszett, hogy elhatároztuk műsorra tűzzük a többi filmjét is. Először az kerül majd terítékre, melyet először néztünk meg moziban: a Mistery Train.) Akkor még moziba kellett mennünk, ha látni akartunk egy jó filmet. Ezért nem telhetett el hétvége különböző jegypénztárakban kígyózó sorokban való várakozás nélkül. Előtte pedig az Astoriánál - akkoriban nem volt sok lehetőség ételt venni az utcán, maximum fagyit, esetleg hot dogot (az első hot dogomat is az Astoriánál ettem) -  benyomtunk egy hamburgert.

Folytatódnak a kalandok. Anyukám eljött hozzánk öt napra, és amíg itt volt, a mauk teljesen kivetkőztek magukból, és új szokásokat vettek fel. Mau az udvar sarkában, a fal tetején - ahol annyira rálógnak a bokrok ágai a kerítésre, hogy még lefényképezni se tudtuk -, aludt összegömbölyödve egész nap. Kiköltözött a "szeles csillagokra". (1) Csak Igazda hívására jött be a házba etetéskor. Mia pedig csak vacsorára jött haza, azután nyakába vette az éjszakai utcákat, hogy újabb élményeket gyűjtsön, melyek csak az övéi, és csak másnap reggel jelent meg újra.  Igazda próbálta rászoktatni, hogy éjszakára maradjon a házban, ezért vacsora után már nem engedte ki az udvarra. Mia egész éjjel nyávogott, meg kaparta az ajtót, ezért Mama karban vitte át Igazdához, hogy csináljon vele valamit. Példátlan, hogy Mia valaha is engedte volna magát felvenni egy idegennek, de most teljesen jámbor volt. Úgyhogy Igazda kiengedte az éjszaka közepén, és ő el is tűnt a sötétben. Beláttuk, hogy nem tudjuk visszatartani a kalandozásoktól, hiába ivartalanított, hajtja a vére. Már azt hittük, hogy ezentúl minden éjjel  elhagy majd bennünket, amikoris hazament Mama, és Mia nem ment többet a kerítésen túlra. Egyelőre. Merthogy ez még csak tegnap történt. Azóta újra kiment a telekről, de vacsora előtt egy órával mindig hazajön enni. Éli a kijáró cicák életét. 

Este, a sötétben, az ebédlőben beszélgetve vízcsobogást hallottunk. Honnan jött ez a hang? Igazda telójával világítva kiment az udvarra, hogy kinyomozza a zaj eredetét. Mau a tetőn tartózkodott, és csak arra tudtunk gondolni, hogy lepisilt a tetőről. A fiúk eleve erre tippeltek, de számomra ez annyira abszurdnak tűnt, hogy addig nem is akartam elhinni, amíg nem találtuk meg a bizonyítékot, a tócsát, éppen Mau alatt. 

Észrevettük, hogy a kis Mau immár nagyobbra nőtt, mint a testvérkéje. Kicsit ki is gömbölyödött, míg Mia - a portyázásoknak hála - karcsúbb lett, mint valaha. Szokatlan ez nekünk, mert eddig Mau volt a kisebb, de így már nem olyan érthetetlen a dominanciája. Viszont ugyanolyan kölyökképű, és ugyanolyan kis buta maradt. Mintha a kalandvágyó Mia - akár valami állandó jelző egy görög eposzban, például hókarú Nauszikaa az Odüsszeiában - komolyabb lenne az utcán szerzett tapasztalatok hatására, de lehet, hogy csak belelátjuk ezt, a történtek tudásának birtokában. 

" Anya tanításai": a fenti odüsszeiás hasonlat nyomán jutottam arra a gondolatra, hogy azt is mondhattam volna gyerekeimnek arra a kérdésére, hogy miért kell annyi felesleges dolgot megtanulni az iskolában, hogy azért - és itt most csak a humán tantárgyakra gondolok -, hogy kellően választékosan gondolkodjanak, írjanak, beszéljenek. Hogy ne unatkozzanak, amikor egyedül vannak, vagy tétlenségre kárhoztatva egy betegségtől tehetetlenül fekszenek, hogy mindenről eszükbe jusson valami, hogy ne dőljenek be bármiféle kamu cikknek az interneten... (Most olvastam újra G. Orwell 1984-ét, ezért rögtön arra gondolok, hogy a tanultak nem biztos, hogy az igazságot közvetítik. Ez külön fejezetet érdemelne. Erről jócskán van saját tapasztalatom. Bőven tudnék olyan neveket mondani, akiket anno meg sem említettek a történelem - vagy irodalom - órákon a hetvenes- nyolcvanas években. 1956 sem került szóba, de például Márai Sándor íróról is felnőttként hallottam először. Nála olvastam azt az Unamuno idézetet, hogy "lehet hogy Isten álmodik minket". És itt generációs problémába ütközöm, amikor nap mint nap tapasztalom, hogy a mai generációnak fontos nevek is ismeretlenek. Vagy egy vezetéknévről előbb jut eszükbe egy hülye youtuber, mint annak méltán híres viselője.)  A  kommunizmus börtöneibe zárt rabok megírták, milyen sokat segített nekik abban, hogy ép ésszel elviseljék ezt a helyzetet, hogy hosszú, annak idején az iskolában megtanult költeményeket szavaltak magukban, fejben drámákat rekonstruáltak. A kitelepítések során is segített a túlélésben a szellemi tartalom. De akár ennek a blognak az írásánál is hasznát veszem az iskolában tanultaknak - azon túl, hogy írni-olvasni is az iskolában tanultam -, hogy élvezetesebben írjak, ne csak a macskás témát pörgessem.

1. Pilinszky János: Apokrif című verséből való az idézet. Róla sem tanultam az irodalom órákon. Annyira szeretem, hogy idemásolom az egészet:

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra -

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.