Először nem jutott eszembe, ki az az irodalmi alak, akihez a lenti iromány alapján hasonlítanám a maukat. Aki nagynak és félelmetesnek látszik, pedig kicsi és hétköznapi. Végül rájöttem, hogy nem kell messzire menni, Oz az, akire emlékeztetnek. Arra viszont esküdni mertem volna, hogy hosszú ó-val írandó a neve, de rövid, mint Ámosz Oz, izraeli író neve. Aztán eszembe jutott egy Neurotic szöveg a múltból: "Oz, a nagy varázsló..." A további szöveget nem idézem, mert nem szalonképes. Rongyosra hallgattam - hogy ilyen képzavarral éljek - azt, az élőben felvett koncertjüket - csak ilyen formában lehetett hozzájutni, és mivel én csak később csatlakoztam be az alternatív zenei világba, ezért már nem láthattam őket színpadon -, melyet kazettáról kazettára másolt a lázadó ifjúság. Pajor Tamás szövegei most is ütősek, aki ha nem tér meg az utolsó pillanatban a Hit gyülekezetébe - ahol hasonló kreativitással kamatoztatta remek szövegírói képességeit -, és szokik le egyik napról a másikra a drogokról és az alkoholról, bizonyára azóta már rég valamely kábítószer áldozata lett volna.

Már megírtam ezt a részt, amikor az alábbi egeres eset történt, és bár ez a legjelentősebb történés mostanában a cicák életében, mégsem akartam megváltoztatni a bevezető szövegét. Gondolkodtam, hogyan lehetne átkötni Oz történetét egeres témára - a címre bőven támadtak asszociációim: Egerek és emberek, ami Steinbeck kisregénye; a népszerű magyar animációs film, a Macskafogó; vagy Örkény István színműve a Macskajáték (azt hiszem, ezt választottam volna, mert leginkább ebben van lehetőség asszociációkra) - , de csak azt a részt találtam, amikor a bádogember megmenti egy vadmacskától a pockok királynőjének életét, akit egérnek néz. Annyira ismert ez a regény, hogy talán itt megengedett a spoilerezés. Gyerekkoromban olvasva még nagyon mesebelinek tűnt a regényben a tornádó, manapság gyakorta előfordul, akár Magyarországon is. Fura, hogy milyen az emlékezet! Amikor rés támad rajta, az ember kitölti valami mással. Például úgy emlékeztem, hogy úgy lepleződik le Oz a regényben, hogy beszalad egy egér a paraván mögé, amitől ő megijed, és kirohan onnan. Még szerencse, hogy mindennek utánanézek mielőtt leírom, ezért kikerestem a fenti részt a könyvből, és egészen mást találtam az adott helyen. (A Gyáva Oroszlán elordítja magát, erre Totó, a kiskutya megijed és feldöntI a paravánt. Ezáltal láthatóvá válik Oz.) Azt is megtapasztaltam, hogy ugyanez történik a saját emlékeimmel. Ezért inkább mindent azonnal leírok, és néha nagyon meglepődöm, amikor később elém kerülnek a tények.

Amikor még benti cicák voltak, rendszeresen láttunk átmenni a kertünkön egy hatalmas fekete kandúrt, akit el is neveztünk Fekete Párducnak. Mióta kijárnak a mauk, ő is - és minden más erre járó cica is - eltűnt az udvarról. Arra gondoltunk, talán a párducmacska eredet miatt olyan félelmetes szaguk lehet a kis, ártalmatlan mauknak, ami valami gólemet sejtet, amitől a harcedzett kóbormacskák is megijednek.

 Tegnap délután arra lettünk figyelmesek, hogy Mia pofozgat valamit a fűben. Óvatosan a szájába vette, arrébb vitte, aztán ott megint kicsit pofozgatta. Kenyéradó szerint, mivel bengáli, buddhista, ezért nem öl meg más élőlényeket, úgyhogy csak játszott vele:-) A gyerekek közelebb mentek megnézni, mi az, és amikor látták hogy egy cuki egér, egy befőttes üveggel visszamentek, és begyűjtötték. Mia felháborodottan nyávogott, hogy elvették a zsákmányát. Két részre szakadt a család, az egyik fél azt mondta, hogy mentsük meg az egeret, tegyük ki a közeli parkba. A többiek - én, a gonosz, evolúciós és reménytelenül macskapárti szemléletem miatt szintén idetartoztam - vissza akarták állítani a természet rendjét, és ha már levadászta, odaadtuk volna neki, hogy learathassa a babérokat. A másik oldal egyik képviselője az orrom elé dugta a befőttesüveget. Így láthattam, ahogy a jóllakott kisegér - mivel előtte búzadarával jól megetették - szaglászott és ágaskodott, hogy végre kijusson a szabadba. Hamar meglágyította a szívem, és végül elengedték a fűben. Persze, azért jó messzire a házunktól.

A következő napokban Mia - bár megjelent az etetések alkalmával - nem vett táplálékot magához. Mi baja lehet? Először arra gondoltunk, hogy megsértődött, mert elvettük a játékát, meg behoztuk az udvarról a kedvenc alvószékét, amit én kisajátítottam. Este oda is jött hozzám, szemrehányóan a szemembe nézett, mintha azt mondaná: "Hogy képzeled, hogy a székemben ülsz?" Asza sem akart megismerni anno, miután néhány hónapra kölcsönadtuk anyukámnak. Az is felmerült, hogy az éjszaka folyamán jóllakott az általa vadászott zsákmánnyal. Ennek ellentmond az a tapasztalat, hogy amikor még kiscicaként, egyik éjszaka felfalták az egész napra kirakott száraztápot, másnap ugyanúgy kérték a reggelijüket. Talán, ha ez lenne az oka, meg sem jelenne etetéskor. Az is lehet, hogy megunta ezt a fajta macskakaját. Erre is volt már példa  Aszánál, amikor nem volt hajlandó megenni az általa addig fogyasztott márkájú nedves macskaeledelt. Ez eléggé abszurdan hangzik, hogy az egykor maradékokkal táplált háziállat a huszonegyedik századra ilyen válogatós lett. Egy hagyományos állattartónak eszébe nem jutna, hogy így elkényeztesse a ház körül sertepertélő jószágot, de hogy megmentse az általa elejtett, ráadásul igencsak kártékony rágcsálót, ez aztán mindennek a teteje. Ennyire el vagyunk rugaszkodva a valóságtól, mi, városlakók. Pedig a mi családunk egy része még évente néhány hetet nomád körülmények között tölt - én már nem vagyok képes rá egy ideje, de az élményt átmentettem egész életemre - és akkor teljesen átlényegülünk. A vidéki gyermekkor hatásait nem tudom pótolni, és arra sem vagyok büszke, amikor huszonévesen megállt a vonatunk egy vidéki állomáson, és én kinézve a koszos ablakon - egy ideje nem vonatoztam, de vajon még mindig olyan koszosak? Csak nem? - ezt mondtam: "Itt is szállnak fel emberek?!" Pedig ők biztosan többet tapasztaltak életről, halálról, mint én, aki még egy disznóvágáson sem vettem részt sohasem. Visszakanyarodva az eredeti témához, amikor végül Mia kétszer is hányt, meggyőződhettünk róla, hogy a legkézenfekvőbb magyarázat igazolódott be, miszerint beteg - harmadnapja nem evett, "se sokat se keveset".

Anya tanításai (1): R. Bradbury: Fahrenheit 451 című regényét olvasva nem tudtam kellően átélni a történetet, mivel ma már nem úgy van, mint a könyv írásának idején volt, azaz, egy könyv minden példányának megsemmisítésével  a 21. században már nem tudjuk eltüntetni az adott művet a világból. Nincs szükségünk nyomdára, szabadon letöltünk, másolunk. (Arra az esetre írom, ha nyomomra bukkanna az internetrendőrség és rám törne, mint a Brazil című legendás filmben, hogy "Áá, én sosem tennék ilyesmit, csak hallottam róla!") Lehetetlen, hogy egy dokumentumnak minden egyes letöltött darabját eltüntessük, nem kell a fejünkben őrizni pontatlan másolatokat.  Mivel "az internet nem felejt", ma már nem tudunk csak úgy megszabadulni egy dokumentumtól. Az, hogy könnyedén másolható egy iromány, számomra jelentősen csökkenti a könyv elolvasását követő katarzis lehetőségét, hiszen - anélkül hogy spoilereznék - nem érvényesül maradéktalanul a mondanivalója. Én vagyok annyira szőrözős racionális, hogy belekössek a részletekbe. Nem örülök annak, hogy egy filmet sem tudok úgy végignézni, hogy ne agyaljak közben azon, hogy mennyire reálisak benne bizonyos - akár lényegtelen - apróságok. Úgyhogy megvan az elvi lehetősége annak, hogy ettől a blogtól sem tudnék megszabadulni, ha egyszer úgy döntenék, hogy mégsem szeretném mások elé tárni a gondolataimat.   

1. Kb. 10 éve - amikor fontolgattam egy blog írását, de még nem találtam ki, hogy mi legyen a témája -, éppen a gyerekeknek magyaráztam valamely élettapasztalatomat,  amikoris Kenyéradó mellettünk elhaladván viccesen megjegyezte, hogy írhatnék blogot "anya tanításai" címmel. Innen jön, hogy a nem macskás témájú sorokat így kategorizálom.