A cím Germanus Gyula, keletkutató felesége - G. Hajnóczy Rózsa - könyvének címe, egy regényes indiai útirajz, melyet többéves ott tartózkodásukról írt.

Mau ételmaradékok után kutatva szokásos őrjáratát folytatta az ebédlőasztalon, amikor talált egy letakart, rántott hússal teli tányért. Gyorsan lepiszkálta róla a fedőt, de mivel nagyon sietett, csak a sütéshez használt, zsíradék leitatására szolgáló papírdarabot kapta a szájába, és tudva, hogy tiltott dolgot cselekedett, gyorsan a kanapé alá szaladt vele - a lopott étellel mindig ide menekül -, hogy elfogyassza. Így is történt, megette a hústól illatozó papírtörlőt.

A nyitott ablakon át hallva feltűnt, hogy az udvaron folyamatosan cserregnek a szarkák. Egyértelmű volt, hogy pánikban vannak, és riasztó hangjukkal próbálnak elijeszteni valakit. Az ablakon kinézve megláttuk Miát, amint egy közeli fa ágain sétált, miközben a szarkák ijedten próbálták lebeszélni róla. Úgyhogy mégis megtanította őket az anyukájuk fára mászni. 

Az esti létszámellenőrzés során észleltük, hogy Mia nincs a lakásban. Nem értettük, hogy lehet ez, hiszen sötétben már nem engedjük ki őket. Aztán rájöttünk, hogy egy nyitott ablakon át kiszökött. (Újabban szokásukká vált, hogy a fiúk szobái előtt nyávognak, azután, amikor azok kinyitják az ajtót, nekiiramodnak, hogy kisurranjanak a nyitott ablakon át.) Igazda a keresésére indult, de hiába szólongatta, nem került elő. Már azt terveztük, hogy éjszakára becsukjuk az ajtót, így kint reked, aztán majd reggel úgyis előjön a kajájáért. Nem nyugtatott meg ez az opció, ezért nagy megkönnyebbülés volt, amikor Igazda utoljára kiment a sötét udvarra, és Mia végre előjött a hívására. Olyan is volt, amikor az egyik azért nem tudott bejönni, mert az udvarunkon fűnyírás folyt, és nagyon félt a gép hangjától. Inkább megvárta egy bokor alatt, amíg minden elcsendesedik. 

Egyik délután Mia egy szelet párizsival a szájában rohant át a szomszéd telekről. Igyekszünk felgöngyölíteni az esetet, hogy lopta-e, vagy kapta valakitől. Egyik sem igazán jó opció, mert gluténérzékeny, a párizsiban pedig bármi lehet. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mi csak steak-kel etetjük őket, de a címkét azért megnézzük az ételeken. Saját érdekeink is ezt diktálják, másképp hasmenés lehet a vége.

Tegnap este egyik fiunk hazafelé tartott, amikor az udvarunkon figyelmes lett egy szarkára, aki csőrével egy elkapott denevért dobált. Elzavarta a madarat, majd - ahogy ő mondaná - ídesapjával aggódva vizsgálták a füvön pihegő állatot. Sérültnek tűnt, nem mozdult, mintha már nem lenne benne élet. Aztán egyszer csak elrendezte a mellső lábait, és szárnyra kapott. Megmentettek egy életet, már nem éltek hiába. :-) Erről eszembe jut egy eset, amikor Kenyéradó egy kutya szájából mentett ki egy kétségbeesetten visító vakondot. Beásta a vakondtúrásba, és néhány perc után érzékelte, hogy a vakond elindult lefelé, a járatába.