A cím egy LGT szám kissé pajzán értelmű szövegéből való. 10 évvel idősebb tesóm jóvoltából ismertem meg, akivel gyerekkoromban együtt laktam egy leválasztott szobarészben. (Szegény!) Hálás vagyok neki, hogy olyan színvonalas zenéket hallgatott, mint a Pink Floyd, vagy a Police (mely zenekarból később kivált Sting, akinek imádom "All This Time" című koncert felvételét, melyet toscanai otthonában készített egy rajongói klubjából kiválasztott közönség elött)  mely számok azóta is itt zakatolnak a fejemben. Vicces, amikor a fiúk telóiról olyan zeneszámok kerülnek elő, melyeket én gyerekkoromban a fotelágyon ülve hallgattam kazettás magnóról. A mi gyerekeink már meg sem hallgatnának zenéket ilyen minőségben. Alacsonyabb felbontású filmeket sem hajlandóak megnézni. De én még abba a generációba tartozom, aki a nyolcvanas években gyalázatos minőségben látott kalóz beszerzésű nyugati filmeket. A tesóm még járt a híres, évente megrendezett tabáni koncertekre, én már csak az orosz katonák Magyarországról való kivonulása alkalmából rendezett, legendás Budapesti Búcsú koncert tanúja voltam ott, ahol Demszky Gábor főpolgármester meghívására vendégként fellépett Frank Zappa is. Az LGT-t is csak 1992-ben, a Nyugati pályaudvaron tartott egyik búcsúkoncertjén - az ötből - láthattam élőben.

Gyerekeim vetették fel, hogy mivel a mauk saját útjukat járják, és kevesebbet tartózkodnak itthon, kevés a muníció is, melyet megírhatok ebben a blogban. És mivel ebben a hónapban töltötték be egyéves szülinapjukat, most visszatekintek az előző időkre, hogy összevessem a kezdeteket mostani állapotukkal. Például az elején azt írtam, hogy maguk alá húzzák a farkukat. Mióta otthon érzik magukat nálunk, azóta nem így tesznek, önelégülten lógatják maguk mögött, Igazdájukat meglátva pedig felemelt farokkal, nyávogva sietnek felé. Az ágyra pisilések akkor szűntek meg, amikor elkezdtük kiengedni őket az udvarra. Most, hogy szabadon jönnek-mennek, ez a probléma teljesen megoldódott. Ebből is látszik, hogy ezeket a bengáliakat nem lehet lakásba zárni. Ma már csak mosolygok azon, hogy mennyire féltettem őket az udvarozástól.  Azért kezdtem el írni ezt a blogot, hogy beszámoljak arról, hogyan szoktatjuk őket sétáltatásra, de mivel kijáró cicák lettek, egyelőre nem érzünk elég motivációt arra, hogy megvalósítsuk ezt a tervünket. Egy kis nyávogásért továbbra sem kell a szomszédba menniük - mindig lehet tudni, Igazda mikor tartózkodik a fürdőszobában, mert olyankor Mau folyamatosan hallatja a hangját -, de Mia már csökkentette a hangerejét, míg Mau kicsit felcsavarta. Mia a szelídüléssel hadilábon áll, Igazdán kívül csak jól megválasztott pillanatokban részesít másokat abban a kegyben, hogy megérinthessék bársonyos bundáját. Legkisebb fiunk tegnap nagy ovációval reagált arra, hogy Mia engedte, hogy felvegye. Az sem igazolódott be, hogy kevesebbet nyüzsögnek. Igaz, az egész éjszakai távollétek után megpihennek kicsit, de a a továbbiakban lelkesen fárasztják Igazdát.

Meglepődve tapasztaltuk a legutóbbi vendégségnél, hogy már Mau is előmerészkedik idegenek jelenlétében, úgyhogy ezentúl meg tudjuk mutatni őket ilyenkor. Igazdától már képesek elszakadni, de aggódva néznek utána, ha bemegy a szobájába és gyakran utána is szaladnak. De ha hívja őket, nincs kecmec, lelkesen követik. Reggel, amikor az egyik hazaérkezett éjszakai kóborlásából, addig nyávogott Igazda ajtaja előtt, amíg fel nem ébresztette, hogy beengedje magához. Az is csak vele fordulhat elő, hogy az ölébe fekszenek, én már feladtam, hogy erről álmodozzak. Az ágyába nem mennek, mert olyan nincs is neki - egy tatamin alszik. Reggel türelmesen megvárják amíg Igazda felébred, azért nyolckor már igencsak a nyomában vannak, amikor kimegy a konyhába, de továbbra sem nyávognak ilyenkor. Az étellopás viszont még mindig szinte lételemük, az utóbbi időben - rekonstruálva az eseményeket - olyan is előfordult, hogy a szomszédos intézmény lakójának szobájából vittek el magára hagyott ételt. Itthon is megragadnak minden adódó lehetőséget arra, hogy kiegészítsék az ellátásukat.  Most újra megpróbáljuk, hogy mindig teszünk a tálkájukba száraz eledelt, hátha akkor kisebb lesz a késztetésük arra, hogy máshonnan szerezzenek ételt.  Anya tanításai (1): egy tiszteletreméltó, idős ismerősünk méltatta Hitchcock filmjeit. Ennek kapcsán megnéztük néhány rendezését, és arra jutottam, hogy mai szemmel nézve egyes filmjei már nem ütnek akkorát. Az is lehet, hogy ez csak ízlés dolga, hiszen egy klasszikus olasz film - például most néztem meg Alain Delonra emlékezve (erről eszembe jut egy dalszöveg a kilencvenes évekből: Alain Delon szeretnék lenni, éjjel-nappal napszemüvegben lenni...) a "Rocco és fivérei"-t, melyet nem éreztem porosnak, sőt, külön élveztem, ahogy bemutatott egy letűnt kort - , vagy egy francia újhullámos számomra bármikor fogyasztható. (Kenyéradóval is egy Truffaut sorozaton ismerkedtem meg.) Ő biztosan abban a fogékony korában látta ezeket a filmeket, amikor én "A nagy kékség"-et, amikoris az kultuszfilmnek számított a köreimben. Huszonévesen az ember még képes arra, hogy napokig egy film hatása alatt álljon. (Talán 50 év múlva a  gyerekeim Christoper Nolan filmjeit elemezgetik majd nagy áhítattal, pl. az Interstellar-t (Csillagok között)) A nagy kékség utolsó jelenete, bekeretezve addigi életemet, szinte az életfilozófiám lett. Ma már hiába nézném meg, nem okozna akkora katarzist. Így, 50 fölött, már nem tudnak olyan hatással lenni rám a filmek, mint egykoron. De a színház, az tud. Az "itt és most" élmény átüt a hétköznapokon. Persze, beszélgetünk róluk, de korántsem szédelgek egész nap a látottak következtében. Ha így tennék, az már a családi életem rovására menne. Talán a "Platform" volt a legutóbbi film, mely olyan mély benyomást tett rám, hogy másnap reggel azzal ébredtem, és a nap folyamán a későbbiekben is velem volt. (De ezt csak erős idegzetűeknek ajánlanám! (Fiús anyukaként - ilyen szempontból (is) - én igencsak edzett vagyok.))

1. Kb. 10 éve - amikor fontolgattam egy blog írását, de még nem találtam ki, hogy mi legyen a témája -, éppen a gyerekeknek magyaráztam valamely élettapasztalatomat,  amikoris Kenyéradó mellettünk elhaladván viccesen megjegyezte, hogy írhatnék blogot "anya tanításai" címmel. Innen jön, hogy a nem macskás témájú sorokat így kategorizálom.