Félreértés ne essék, nem tervezek motorokról írni, a jelző miatt lett ez a cím. Főleg nem, hogy tavaly súlyos motorbaleset történt a családban, úgyhogy azóta még kevésbé kedvelem az efféle járgányokat. A bicikli léptékénél inkább nem lépek tovább. Ez annak a legendás filmnek a címe, mely a hippikorszak egyik ikonikus alkotása. Azért is közel áll hozzám ez a film, mert ifjúkoromban számomra kulcsfogalom volt a szabadság. Gyakran hallgattam a zenéjét utazás közben gyalog, vagy biciklin egy walkman segítségével. Egy mai fiatalnak már furán hangozhat, hogy - jobb esetben 45 percenként, de műsoros kazetta esetén ez az idő mindössze 20 perc is lehetett akár - meg kellett fordítani benne egy kazettát, és kb. 4 óránként elemet kellett benne cserélni. Mindig volt a hátizsákomban néhány kazetta, meg egy garnitúra tartalék tölthető ceruzaelem. Külön nehézség volt valahogy kivezetni a fejhallgató vezetékét a zsebemből a fülemhez - ma már ezzel nem lenne gond -, biciklire üléskor gyakran beakadt a vezeték a kormányba, vagy az ülésbe, meg kisterpeszben megfordítani a kazettát  - és ezzel sem  - egy mozgó járművön, vagy fél kézzel, egy száguldó biciklin.

Amikor Kenyéradó villany helyett a csengőt nyomta meg a bejárati ajtó mellett, Mau éppen a konyhában tartózkodott, és amikor meghallotta, haladéktalanul kimenekült az udvarra a macskaajtón keresztül. Úgyhogy működött a pavlovi reflex, már megtanulta, hogy a csengő hangja idegenek érkezését jelenti. Erről eszembe jutott egy Sziámi szám a nyolcvanas évekből. Mostanában olvastam Müller Péter Sziámival készült beszélgetéseket. Nem növelte az önértékelésemet, amit sokoldalúságáról találtam: tanult rádió szerkesztő-riporternek, az Állami Artistaképzőn elvégezte a bohóc szakot, magyar-francia szakon diplomát szerzett, televízió-rendezői végzettséggel is rendelkezik. Könyveket írt, dalszöveget szinte mindenkinek, musical-eket. Az URH, a Kontroll Csoport, és a Sziámi zenekar énekese, dalszövegírója. A kilencvenes években gyakran találkoztam vele különböző budapesti klubokban ebben a minőségében, az utóbbi banda énekeseként. Kitalálta és megszervezte a Sziget fesztivált, volt az Operaház stratégiai igazgatója, szervezett operafesztivált, elkötelezett tagja a Baltazár színháznak, melynek színészei főleg értelmi sérültek. Egy valamiben azért jobb vagyok nála, mert ez esetben a kevesebb több: ő az ötödik feleségét fogyasztja, míg én még mindig az első férjnél tartok - egyelőre:) A videó 4. percétől kezdődik a szám:

Vacsorázás után Mau elindult az előszobába vezető ajtóhoz. Közben Igazda is a szobája felé vette az irányt, a másik ajtón keresztül. Mau erre megtorpant, visszafordult, és Igazda után szaladt, mert már nemcsak sétál utána, hanem futva követi. Ennyire függő. Már ki sem jár az udvarra, ha Igazda elmegy itthonról, ő a szobájában gubbaszt, ott múlatja az időt. Hahó! Ez egy üzenet a jövőbe (MZ/X jelentkezz! Ezt csak az érti, aki ismeri a Mézga család című hetvenes évekbeli rajzfilmsorozat azon szériáját, melyben kapcsolatot létesítenek egy 30. századbeli rokonnal). Annak szól, aki esetleg később olvassa, egyfajta hagyaték az utódaimnak. Aztán lehet, hogy senki sem olvassa majd. De rájöttem, hogy mindegy is, hogyan lesz a valóságban - elvégre nem leszek ott -, nekem csak az számít, ahogyan most látom magam előtt. Sokan még az életükben elképzelik a temetésüket, ami végső soron az utódaikon múlik, hogyan történik majd valójában - nem feltétlen úgy, ahogy ők szerették volna.

Tegnap, amikor Igazda elment otthonról, Mau sokáig nyávogott az ajtó előtt. Először kétségbeesetten és hangosan, aztán egyre elgyötörtebben és halkabban, végül beletörődött, és bement a szobájába aludni. A múltkor kihozta a toronyba az egyik fiú, ő pedig - hiába volt az udvaron verőfényes napsütés -, bevonult az sötét szobába aludni. Azért mióta beköszöntött a tavasz, előszeretettel tartózkodik kint, a hőmérő emelkedő higanyszálával egyenes arányban egyre többet -  most is valahol messze jár -, ha a kerti asztalnál eszünk, elmaradhatatlanul heverészik a kövön, nyárfaszöszre vadászik, vagy növényeket rágcsál. Amikor Igazda az ebédlőben próbált madzagistenezni vele, mert nem volt kedve kimenni, Mau némi játék után hátat fordított neki, és kisétált az udvarra, majd nyávogva jelezte, hogy ő ott akarja folytatni a szaladgálást. 

Rendszeresen kihívja Igazdát az udvarra madzagistenezni. Legutóbb, amikor hazaért egy portyázásból, is ezt tette. Nehéz volt elhinnem, hogy ezek után további mozgásra vágyik, úgyhogy felmerült bennem, talán nem is ő igényli annyira a játékot, hanem azt hiszi, hogy Igazda, és ő csak próbál a kedvére tenni, ha már annyira szeretne játszani. Igazdával arra jutottunk, hogy Maunak kellene egy nyakörv, nehogy elvigyék az állatvédők, mert azt hiszik, nincs gazdája. Mondjuk meglepő lenne, ha egy ilyen szép cicának nem akadna tulajdonosa. Bár, amikor Miát kerestük, egy helyi csoportból kaptam olyan videót, melyen egy lesoványodott  kóbor bengáli látható. Úgyhogy elhatároztuk, hogy beszerzünk neki egy nyakörvet. Úgy választottuk ki, melyik legyen a befutó, hogy kiválasztottuk a 3 legjobban tetszőt a felhozatalból, és mivel az egyik mindkettőnk listáján szerepelt, azt vettük meg.

Egy ismerősünk gondolata, hogy az a cica lesz felnőttkorában szelíd és emberbarát, aki kiskorában szenvedélyesen szerető gazdák felügyelete alatt élt. Áttekintettem eddigi cicáim életét ebből a szempontból, hogy igazoljam, vagy cáfoljam ezt az elméletet. Első cicám, Dorombi, hétéves koromban került hozzánk: gyerekek találták a lakótelepen, elhagyottan, hogy még enni is csak éppenhogy tudott. Traumatikus első hetei után hiába került a mi nyugodt otthonunkba, az idegenekkel szemben bizalmatlan maradt. Barátnőim igencsak féltek tőle, mert indokolatlanul megtámadta az idegenek lábát, mély karmolásokat ejtve rajtuk. Milkusz volt a következő, aki egy békés kertes házban született, egy szerető családnál. Idősebb korára a szüleimhez került, ahol úgy tartotta sakkban anyukámat, hogy ha nem adott neki vacsorát elég gyorsan, akkor nekiugrott a lábának, és alaposan megharapta. Volt olyan, hogy annyira belemélyesztette a fogait a vádlijába, hogy orvoshoz kellett mennie, be kellett kötözni, és tetanuszt is kapott rá. Meg is hízott rendesen, amikor elköltöztem otthonról, és megszűnt a kontroll, az etetések számát tekintve. Aztán jött Mikka, aki - bár különösebben nem kedvelte a vendégeket -, azért nem bántotta őket. Az ő előéletéről csak annyit tudunk, hogy egy kertes házban született, nagy trauma nem érhette ott. Nárcisz kóborcicaként kezdte a Bajza utca környékén, eléggé félős maradt, de nem bántott senkit. Emlékezetes, hogy amikor befogtuk, és hazavittük, a lakásba kerülve hirtelen megnyugodott, és több órán keresztül összegömbölyödve aludt. Aztán Asza következett, aki nevéhez híven - Asszaszin, jelentése szerint középkori tulajdonképpen bérgyilkos - rettegésben tartotta a hozzánk betévedőket. Folyamatosan figyelte őket, és csak az alkalmat várta, hogy elkapja valamelyik testrészüket. Utána fellélegezhettünk, mert a mauk szimplán csak félősek voltak. Nem tudom, egy tenyészetben mennyire vidám a kiscicák élete, de feltételezem, nagyon nem szenvedhetnek hiányt. Mindenesetre eléggé stresszes lehet egy alapvetően magányos állatnak társaságban felnőni. Végül is a cicáimat általában nem kényeztették kiskorukban, de nem is lehetett kenyérre kenni őket. Persze a gazdájukhoz mindannyian ragaszkodtak, rám feküdtek, doromboltak... Azért kipróbálnám, milyen szenvedélyes szeretetben felnevelni egy kiscicát, szorosabb köteléket alakítani ki vele.

Dorombival együtt nőttem fel:

Amikor megtudtuk, hogy egy ismerősnél fehér kiscica született, lecsaptunk rá. Sosem felejtem el, ahogy érte menvén megláttuk a kerítés résein át a cuki, fehér kisállatot. Bevésődött emlékem egy reggel, amikor vizsgára készülődve, üres gyomorral, kialvatlanul, irigykedve néztem a paplanon békésen gömbölyödő Milkát - amikor anyukám elhízlalta, egy barátom csak Molekulának hívta -, hogy milyen jó neki, hogy ilyen nyugodtan alszik. Itt Mikkával: 

Amikor az alábbi fotó készült, még nem volt számítógépünk, Kenyéradó csak a munkahelyén tudott effélét használni. Amikor elköltöztem otthonról, anyukám nem engedte, hogy Milkuszt magammal vigyem, ezért szereztem be Mikkát. Egy idő után nem bírta a kis lakással járó stresszt, és tépni kezdte a szőrt a hasán. Szerencsére hamarosan nagyobb lakásba költöztünk:

Nárcisz egy közeli macskakolónia tagja volt. A hierarchia alján helyezkedett el, ezért nehezebben jutott élelemhez, úgyhogy nem jósoltam neki nagy jövőt ezen a helyen. Arisztokratikus külsejével kakukktojásnak tűnt ebben a közegben. Úgyhogy újabb stressznek tettük ki Míkkát, mert befogtuk Nárciszt. Harmadik gyerekünk születése után túl soknak bizonyult a macskák ellátása is, ezért további éveiket a szüleimnél töltötték, én pedig 5 évig nélkülözhettem kedvenc állataimat. Rosszul hangzik, hogy elajándékoztam a cicáimat, de akkoriban nagyon túlterhelt voltam. Volt olyan, hogy elaludtam séta közben, a babakocsit tolva. A fél napos játszóterezések sem voltak ritkák, ráadásul akkoriban tartott egészséges táplálkozás mániám, úgyhogy a legtöbb ételt magam készítettem, pl. kizárólag általam sütött kenyeret ettünk. Előfordult, hogy egész nap csak szoptatáskor ültem le. Voltak időszakok, amikor 2 gyereket is szoptattam (tandem szoptatás), igény szerint, azaz amikor csak megkívánták, 2-3 éves korukig. A dupla ágyhoz volt rögzítve egy levett oldalú kiságy, hogy éjszaka se kelljen felkelnem ehhez a tevékenységhez. Ezért volt, hogy 2 gyerek is aludt az ágyunkban. De ha később igényük volt rá, időszakosan akkor is vissza-visszatérhettek hozzánk éjszakára a nagyágyba. Az oviba biciklivel jártunk, és ebéd után - előttük tekerve -  hazahoztam őket. Így a cicákra már nem maradt energiám.

Évek teltek el cicák nélkül, de aztán jött Asza. Az ő történetét már megírtam korábban, erre kivételesen emlékszem. Őt követték a Mauk, ezt is megírtam az elején.

A legutóbbi irodalmi kör alkalmán én kerültem sorra, hogy hozzak egy számomra személyes jelentőségű irodalmi alkotást, és beszéljek róla. Csak akkor vettem észre, milyen hosszú bevezetést írtam, amikor kinyomtatva láttam, úgyhogy már nem tudtam lerövidíteni. Mivel ha izgulok, nehezemre esik a beszéd, leírtam a mondanivalómat, és felolvastattam. Amikor kitaláltam, hogy ide másolom, sokáig azon problémáztam, hogy mivel a szerző jócskán 70 éven belül halt meg, védi a szerzői jog, ezért nem tudom majd legálisan idemásolni az irományát. Utánanéztem, és megnyugodva láttam, hogy ha nem kereskedelmi célból használom a szöveget, és nem húzok hasznot belőle, akkor kirakhatom ide. Remélem, jól értelmeztem a szabályt! Néhány dolgot még hozzáírtam: 

Huszonéves korom hajnalán találkoztam először Kurt Vonnegut műveivel. Volt olyan időszak, amikor ő volt a kedvenc íróm. Leginkább szarkasztikus stílusa és fekete – meg mindenféle más színű - humora miatt kedveltem annyira. Továbbá abszurd, gyakran sci-fi elemeket tartalmazó történetei és szereplői miatt, az amerikai életmód kritikai szemlélete, kíméletlen pacifista, humanista magatartása, és pesszimista, negatív utópiái miatt. Negyedik generációs amerikai, elődei Németországból települtek be. Harmadik gyerekként született 1922-ben. Míg idősebb testvérei magániskolákba jártak, a gazdasági világválság miatt elszegényedtek, ezért ő már csak állami iskolába járhatott. Itt szerzett tapasztalatai miatt is alakulhatott ki társadalomkritikai látásmódja, melyet jócskán alkalmaz regényeiben. Nem hitt Istenben, de Jézusról azt írta, hogy ő volt a legnagyobb és leghumanistább emberi lény. 1943-ban önkéntesnek jelentkezett a 2. világháborúba, Drezda bombázását hadifogolyként, egy vágóhíd pincéjében élte túl. A bombázás után részt vett a halottak eltakarításában. Ezen élményei hatására írta meg Az ötös számú vágóhíd című művét, melyben mindezt leírta. Ez a mű tette ismertté a nevét. Jól időzítette, mert 1969-ben jelent meg, a vietnámi háború idején, amikor különösen aktuális volt háborúellenessége. Összesen 7 gyermeket nevelt, köztük nővére 3 gyermekét, miután Alice meghalt rákban. A férje mégsem maradt özvegyen, mert ironikus módon, 2 nappal előtte, egy vonatbalesetben, életét vesztette. Vonnegut apja is, és ő is súlyos depresszióval küzdött, 1984-ben alkohollal és gyógyszerekkel kísérelt meg öngyilkosságot, ahogyan anyja tette, éppen akkor, amikor ő hétvégére hazament a katonai kiképzésről. Érdekes, ezt az "apróságot" csak angol nyelvű életrajzban találtam meg. Magyarul általában nem említik. Legidősebb fia skizofréniával élt. Hétköznapi nyelven íródott, bizarr szövegei észrevétlenül beszippantanak, utalásai, száraz humora, különleges belső közeget teremtenek, ahogy belecsöppenünk sajátos fantáziájával kitalált világaiba. Amikor magyarul is megjelent, nagy várakozással kezdtem el olvasni Így megy ez! című életrajzát – a cím onnan jön, hogy Az ötös számú vágóhíd című regényében mindig ezzel a mondattal zárta le az egyes gondolatokat -, de csalódás volt, hogy nem regényeiből megismert személyiségével találkoztam a lapokon. Azóta tudom, hogy a valóságban nagyban különbözhet egy ember attól, ahogyan előzőleg elképzeltem. Mióta blogot írok, magam is megtapasztaltam, hogy íráskor a belső világom, a gondolataim, másként nyilvánulnak meg, mint a valódi életben. (Majd megkérdezek valakit, aki olvassa, hogy én vajon mennyire vagyok önazonos írásban megnyilvánuló személyiségemmel.) Szenvedélyes dohányosoknak önigazolás lehet, hogy bár láncdohányosként élt, mégsem a tüdőrák vitte el, bár ő is erre számított, hanem 84 évesen otthonában legurult a lépcsőn, és néhány nappal később fejsérülésébe belehalt. Ez az esszé A hazátlan ember című, halála előtt 2 évvel megjelent utolsó kötetében található, melyben összefoglalja véleményét, gondolatait a világról, az ő ironikus, szarkasztikus stílusában. Azért hazátlan, mert Vonnegut idegennek érezte magát saját hazájában, amely szerinte eltávolodott azoktól az értékektől, amelyekben ő hitt. A humorról azt írja, hogy „egy eszköz arra, hogy távol tartsuk magunktól az élet nehézségeit, egy eszköz arra, hogy megvédjük magunkat.” Ezt én is rendszeresen alkalmazom. A művészetről ezt: „Ha komolyan meg akarja bántani a szüleit, de nincs mersze melegnek lenni, a legkevesebb, amit megtehet, hogy művészeti pályára lép. Nem viccelek. Művészetből nem lehet megélni. A művészettel   csak   elviselhetőbbé   lehet   tenni   az   életet.” Vagy: "Soha nem létezett "azok a régi szép idők", mindig is csak a mindennapok voltak." És: "Soha nem lesz művész, aki nem keringőzött a halállal."  És akkor jöjjön a szöveg:

 "Egyszer ludditának neveztek.
Büszkén vállalom.
Tudják, mit jelent az, hogy luddita? Olyasvalakit, aki utálja
az újmódi szerkentyűket. Ned Ludd textilmunkás volt
Angliában, a XIX. század elején, és rengeteg új masinát vert
szét – szövőgépeket –, ami miatt elveszíthette a munkáját, s ami
lehetetlenné tette, hogy szakmájából megéljen, ételt, ruhát és
otthont biztosíthasson családjának. 1813-ban a brit kormány
tizenhét embert akasztott fel „géprombolásért”, ahogy főbenjáró
vétségnek tartott tettüket nevezték.
Manapság olyan masináink vannak, mint a hidrogénbombás
robbanófejekkel felszerelt Poszeidón rakétákat hordozó
atommeghajtású tengeralattjárók. Meg olyanok, mint a
számítógépek, amik ellopják tőlünk a változás lehetőségét. Bill
Gates mondta: „Majd meglátják, mivé válnak a számítógépeik.”
De hát nekünk kellene valamivé válnunk, nem az istenverte,
ostoba számítógépeknek! Potenciális csodáknak születünk – s
munkánk révén valóban azokká is válhatunk.
A haladás a szart is kiverte belőlem. Elvette tőlem azt, ami
az volt nekem, mint a szövőszék lehetett Ned Luddnak kétszáz
évvel ezelőtt. Az írógépre gondolok. Már sehol sem lehet látni
egyet sem. Véletlenül a Huckleberry Finn volt az első regény,
amit írógépen írtak.
A régi szép időkben – nem is olyan régen – írógépen írtam.
Aztán úgy húszoldalanként ceruzával kijavítottam a hibákat.
Aztán felhívtam Carol Atkinst, a gépírónőmet. El tudják
képzelni? A New York állambeli Woodstockban lakott, azon a
helyen, amiről a híres hatvanas évekbeli szex és drog esemény a
nevét kapta (amit viszont valójában a szomszédos Bethel
városában rendeztek, s ezért aki azt állítja, hogy ott volt
Woodstockban, az biztosan nem volt ott). Szóval felhívtam
Carolt, és azt mondtam neki:
– Hello, Carol! Hogy vagy? A hátad? Sikerült már
barázdabillegetőt fogni? – Így cseverésztünk – imádok
beszélgetni.
Carol és a férje megpróbált barázdabillegetőket csalogatni a
házuk köré, s aki próbálkozott már ezzel, az tudja, hogy a
barázdabillegetők kalitkáját alig egy méter magasra, mondjuk a
telekhatáron álló kerítés tetejére szokás tenni. Hogy miért
mentek el a barázdabillegetők, azt nem tudom. Carolnak és a
férjének nem volt szerencséje, mint ahogy nekem sem a vidéki
házamnál. Mindenesetre jót csevegtünk, majd így szóltam:
– Szóval lenne itt néhány oldal. Szoktál még gépelni? – És
persze, hogy szokott gépelni. Én pedig tudtam, hogy nagyon
szép lesz, olyan, mintha számítógéppel csinálták volna. Aztán
azt mondtam: – Remélem, nem tűnik el a postán. Mire ő:
– Nekem még soha semmi nem tűnt el a postán. – És
tulajdonképpen nekem sem. Soha nem veszett el semmim. És
tessék, Carolból is egy Ned Ludd lett. A gépelése semmit sem
ér.
Szóval fogom a gépelt lapjaimat, meg ezt az acélból készült
izét, ezt a gemkapcsot, és összerakom az iratcsomót, persze
gondosan megszámozva az oldalakat. Aztán lemegyek,
elindulok otthonról, s közben elbattyogok a feleségem, Jill
Krementz fényképész-újságíró mellett, aki régen is rajongott a
csúcstechnikáért, ma pedig még inkább rajong.
Hová indulsz? – kérdezi. Fiatalkorában a Nancy Drew
krimik voltak a kedvencei, tudják, amiben az a fiatal
nyomozónő van. Úgyhogy muszáj megkérdeznie, hogy hova
megyek.
Megyek, veszek egy borítékot – felelem. Mire ő:
Nem értem. Nem vagy szegény. Miért nem veszel ezret?
Házhoz szállítják, aztán beteszed egy szekrénybe.
Mire én: – Psssszt!
Azzal lemegyek a lépcsőn, és már kint is vagyok New York
Cityben, a 48. utcán, a Második és Harmadik sugárút között, és
átmegyek az utca túloldalán álló újságoshoz, ahol újságot, lottót
és irodaszereket árulnak. Jól ismerem az árukészletüket, és
veszek egy vastag, barna borítékot. Olyan, mintha ennek a
borítéknak a tervezője pontosan tudta volna, mekkora papírt
használok. Beállok a sor végére, ugyanis mások lottót,
édességet meg ilyesmit vásárolnak, és beszédbe elegyedem
velük.
Ismer bárkit is, aki nyert már a lottón? – És: – Mi történt a
lábával?
Végül odaérek a sor elejére. Az üzlet tulajdonosai indiaiak.
A pult mögött álló asszonynak egy drágakő van a két szeme
között. Hát nem megéri betérni ide? Megkérdem:
Volt mostanában nagyobb lottónyeremény? – Aztán
kifizetem a borítékot. Fogom a kéziratot, és beleteszem. A
borítékon van két kis fémpöcök, amiket át lehet dugni a
lehajtható fülön lévő lyukon. Azok kedvéért, akik esetleg nem
láttak még ilyet: egy manilaborítékot kétféleképpen lehet
lezárni. Én mind a kettőt alkalmazom. Először is megnyalom az
enyvezett részt – ez olyan szexi. Aztán átdugom a vékony
fémpöcköt – nem tudom, soha nem is tudtam, mi a rendes neve
– a lyukon. Aztán leragasztom a borítékot.
Aztán elmegyek a 47. utca és a Második sugárút sarkára, a
postára. A posta nagyon közel van az ENSZ-székházhoz, így
mindig sok érdekes ember lézeng ott a világ minden tájáról.
Bemegyek, és megint beállok egy sorba. Titokban szerelmes
vagyok a pult másik oldalán ülő nőbe. Nem tud róla. A
feleségem tud róla. Nem áll szándékomban semmit sem tenni az
ügyben. Annyira kedves lány. Még csak deréktől felfelé láttam,
hiszen mindig a pult mögött ül. Ám mindennap csinál valamit
magával – derék fölött –, hogy felvidítson minket. Néha olyan a
haja, mint egy szénaboglya. Máskor teljesen laposra fésüli,
mintha kivasalta volna. Egyszer feketével rúzsozta ki magát. És
ez az egész annyira izgalmas és annyira nagylelkű tőle... csak
hogy felvidítson minket, a világ minden részéről érkezett
ügyfeleket.
Szóval várok a sorban, és azt mondom:
– Hé, maga milyen nyelven beszél? Urduul? – Jókat
szoktunk dumcsizni. Néha meg nem. Olyan is elő-előfordul,
hogy:
– Ha nem szeret itt lenni, miért nem megy vissza a vacak kis
diktatúrájába, ahonnan jött? – Egyszer meglopott egy zsebes,
míg ott voltam, és be kellett számolnom az esetről egy
rendőrnek. Mindegy, végül odaérek a sor elejére. Nem árulom
el a nőnek, hogy szerelmes vagyok bele. Pléhpofát vágok.
Ennyi erővel akár egy dinnyére is nézhetne, olyan kevés
információ van az arcomon, de a szívem szaporán ver.
Odaadom neki a borítékot, ő pedig leméri, mert pontosan a
megfelelő számú bélyeget akarom rátenni, és azt akarom, hogy
jóváhagyja. Ha azt mondja, elég bélyeg van rajta, és lepecsételi,
akkor minden rendben. Akkor nem küldhetik vissza nekem a
levelet. Fogom a bélyegeket, és megcímzem a borítékot
Carolnak, Woodstockba.
Aztán kimegyek a levélszekrényhez. Bedugom a borítékot
az óriási, kék kecskebékába. Mire az azt mondja: – Brekk!
Aztán hazamegyek. És mindvégig baromi jól éreztem
magam. Az e-közösségek semmit sem építenek. A végén csak
ott áll az ember üres kézzel. Táncoló állatok vagyunk. Milyen
csodálatos felkelni, kimenni és csinálni valamit! Avégből
születtünk erre a világra, hogy lopjuk a napot. Nehogy
elhiggyék az ellenkezőjét!"

 Amióta visszaköltöztünk Budapestre, a betegségem miatt ritkábban tudok kimozdulni a lakásból, mint amire igényem lenne. Amikor a teológia kollégiumában laktunk, jóval több vendéget szerettem volna fogadni a lakásunkban, mint amennyi valóban megjelent ott. Nem értettem, miért tölt el jó érzéssel, amikor végigmegyek az utcán, vagy csak ülünk egy kávézóban, ahol mások is vannak. Aztán kezembe került ez a szösszenet, és megvilágosodtam, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Megértettem, miért szoktak magányosan élő emberek padokon üldögélni a városok utcáin, vagy a falvakban, házuk előtt a lócán, és csak nézelődni. Gyerekkoromban egy zsákutcában laktam Csepelen, ahol nyári estéken a négyemeletes ház kapuja előtti lépcsőn üldögéltek, és beszélgettek a lakók, míg mi az úttesten tollasoztunk. Megértettem, hogy nemcsak engem tölt el melegség, ha összevillan a tekintetem egy másik emberrel, akár csak egy köszönés erejéig is. Hogy közösségi lényeknek lettünk teremtve, elvégre ezért vagyunk most is itt. Így megy ez.

 A legutóbbi irodalmi szalonban az egyik tag megemlítette Csanádi Imre nevét. Ezt meghallva előugrott memóriám mélyéről egy óvodában tanult, elfeledettnek hitt vers. Megindult egy lavina, mert eszembe jutott még több macskákkal kapcsolatos irodalmi alkotás, mint például Kipling: A magányosan sétáló macska, Szabó Lőrinc: Cila című verse, melyet elő is adtam annak idején egy iskolai szavalóversenyen, vagy Colette: A macska című remek regénye.

Csanádi Imre: Doromboló

Fagy kinn, fagy,
hó van nagy
most ideje,
most fagyjon,
akár bele -
szakadjon.

Csak a kályha mormoljon,
vén cirmos doromboljon:
elnyugszunk
esténként
édesanyánk
meséjén.

Amikor egyik fiunk hazaérkezett az iskolából, és az ebédlőben beszélgettünk, az udvarra vezető üvegajtón át megpillantottuk Maut, ahogy a szemközti kőkerítés tetején sétálva benéz a helységbe, meglátva egyik fiunkat nyávogva köszönti - beköszön -, majd tovább megy. Ahogy enyhül az idő, felértékelődik az udvar: gyakran kint nyávog az ajtó előtt, így hívva ki Igazdát játszani. Amikor elfáradt a macskapeca kergetésében, eldobta magát a napsütésben. Igazda is leült a földre. Látva ezt Mau közelebb ment hozzá, és szorosan mellé feküdt.

Vendégek ültek az ebédlőasztal körül, amikor Igazda elindult a konyha felé, szokás szerint Mauval a nyomában. Amikor a cica meglátta az idegeneket, hirtelen visszafordult, még azon az áron is, hogy így később jutott hozzá a vacsorájához. A múltkor úgy sikerült kicsalnunk a konyhába, hogy megcsodálhassák az ismerősök, hogy este 10-ig késleltettük az etetését.

Úgy látszik, rajta is kijön a tavaszi fáradtság, mert gyakran - főleg amikor egész nap nincs itthon - Igazda szobájában alszik. Amikor reggelizik, még nem süt a nap, aztán délelőtt végigalussza a verőfényes időszakot, és késő délután, amikor kijön, már árnyékba borult az udvar. Mint egy vámpír, de ő alkalmazkodva Igazda alvási szokásaihoz, éjszaka is ejtőzik. Ezért mondom, hogy nem vonatkoznak rá a bengáliak hiperaktivitásáról szóló hiedelmek. 

 A cím József Attila: Rejtelmek című versének első sora, melynek olvasásakor nekem mindig ebben a feldolgozásban szólal meg a szöveg a fejemben. Most, hogy részt veszek egy irodalmi kör alkalmain, ahol különböző irodalmi szövegeket elemzünk, érzékelem, hogy mennyire másképp értelmezzük egy-egy vers egy-egy sorát. Az sem lehet egyértelmű, én miért választottam a fenti sort a blogbejegyzés címének. Amúgy azért, hogy arra utaljak, hogy eddig rejtőzködtem. Kicsit olyan ez a címadás, mint az általam igencsak kedvelt, de fiatal, eltérő generációba tartozó emberekkel nehezen játszható (mert ma már nem értik egymás asszociációit) Dixit társasjátékban kitalálni egy címet egy képnek, amelyre remélhetőleg csak egyetlen játékos fog rájönni, hogy melyik az én képem: 

Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, inkognitóban maradtam, és nem írtam a betegségemről, mondván, had legyek egészséges az olvasók fejében. Aztán rájöttem, hogy felesleges ez a rejtőzködés, mert akik olvassák a bejegyzéseket, ők az ismerőseim, akik úgyis tudnak az állapotomról. Mivel nem tudok önállóan mozogni, ritkán mozdulok ki a lakásból. Amikor Kenyéradó egy vendéggel a közelben található üzletekről beszélgetett, különböző utcanevekkel dobálózva, én csak néztem, mert nincs mentális képem a közvetlen környezetemről sem. Amikor tavaly végigmentünk egy belvárosi sétálóutcán - engem csak végigtoltak -, meglepődve tapasztaltam, hogy tele van az utca külföldi turistákkal. Amikor én utoljára sétáltam, még jóval kevesebben voltak. A múltkor elmesélték a gyerekeim, milyen frizura, milyen ruha a divat mostanában, mert sosem járok kint, hogy a saját szememmel lássam. Elidegenedtem a külvilágtól, túl kevés inger ér, amelyen elgondolkodhatok, amiről itt írhatok. Ráadásul már csak egy cicánk van, aki alig van szem előtt, mert egész nap Igazda szobájában alszik. Írnom is egyre nehezebb, és bár már régóta diktálóprogrammal írok, jócskán akad a szövegben utólagos javítanivaló, amit a billentyűzeten kell bevinnem. Ezért először be akartam fejezni ezt a blogot, de aztán optimistább hangulatba kerültem, és úgy döntöttem, ezentúl csak ritkábban, de írok. Amikor a bejegyzések utómunkálatait végzem, szinte flow-ba a kerülök, ilyenkor ha kommunikálok is valakivel, lélekben máshol vagyok. Egészen addig pörgök, amíg kikerül a bejegyzés. Gondolkodtam rajta, hogy minek teszem ki a netre a gondolataimat, ha nem fontos, hogy hányan olvassák. Lehet, hogy mégis csak magamutogatásból? Hiszen másképp elég lenne csak egy mappába írnom a gépemen. Aztán rájöttem, hogy ez rendszerességre sarkall. Másképp csak halogatnám az írást. Abba is hamar belefáradnék, hogy Igazdánál képekért kuncsorogjak, és a szöveg csiszolgatására sem fordítanék ennyi időt - ha egyáltalán lenne szöveg. Viszont ha rosszabb hangulatba kerülök, újra meg újra felmerül, hogy végképp befejezem az írást. 

Tegnap Mau leült Igazda elé, és nyávogni kezdett. Ő rögtön tudta, hogy játszani akar, mert unatkozik. Ezért elővette a macskapecát, és kezdődhetett a vadászat. A legjobban fedezékből szeret támadni, egy asztal alá betolt székről, vagy a kanapé alól. Még ilyenkor sem hagyja figyelmen kívül a pozíciómat, szaladgálás közben is gondosan elkerül engem. Elkapja a madzagot, és nem ereszti. Naponta többször nyávogva követeli, hogy játsszanak vele, gyakran az udvaron - a bezárt teraszajtó túloldalán - nyávog, hogy Igazda menjen ki hozzá. Hiába, Miát nem tudjuk pótolni, teljesen hiányzik a repertoárunkból a szaladgálás, meg a vadászat - nekem főleg. Ilyenkor szoktak azzal szórakozni a gyerekek, hogy az üveg túloldalára téve az ujjukat, Mau megpróbálja megszagolni a másik oldalról. A videó a tél első hóesésekor készült:  

 Nemrég derült ki, hogy van egy ismerősünk, aki bengáli cicákat tenyészt. A minap felhívott bennünket, hogy menhelyes ismerősei körében adódott néhány örökbe adandó bengáli - a fehér alapon világosbarna foltokkal és igéző világoskék szemekkel rendelkező hóbengáli persze már elkelt - , nem szeretnénk-e egy társat Maunak, így, 3 hónappal Mia eltűnése után. Megnéztük a képeket ugyan, de egyhangúlag úgy gondoljuk, ha másik cicát szeretnénk, csakis egy cuki, hízelgős, ragaszkodó normál házicicát választanánk. Mau annak ellenére sem lett szelídebb, hogy már nem hozták oda hozzám erőszakkal hónapok óta - úgyhogy vége a hetek óta tartó embargónak, hogy hátha így megszelídül, mostantól újra magamhoz hozatom időnként - még mindig úgy szalad el mellettem, hogy közben aggódva rám sandít. Mau - bár végig jelen volt a beszélgetés alatt - mivel nem érti az emberi beszédet, nem gondoltuk, hogy ennek következménye lehet. Másnap - mióta Mia eltűnt (miaóta), azaz 3 hónapja először - lepisilte az egyik ágyat. Fura lenne azt mondani, hogy azért, mert előzőleg egy ilyen általa nem kívánatos lehetőségről beszélgettünk, de túl valószínűtlennek tűnik, hogy gondolkodás nélkül véletlen egybeesésnek tekintsük... 

Volt olyan, hogy eszembe jutott valami javítanivaló egy régebbi blogbejegyzésben. Bizonyos számú bejegyzés felett esélyem sincs megtalálni egy adott bekezdést a látszólag random adott című irományok között. Mivel eléggé rendszerező típus vagyok - akinek szintén örömet szerez, ha a digitális óra számlapján négy egyforma szám szerepel, például 22:22, az tudja, miről beszélek, az is szempont, hogy a bejegyzések idejének listájából ne maradjon ki a január, ezért gyorsan, még az első hónap végén útjára kell bocsátanom ezt a bejegyzést, és az sem véletlen, hogy a kilencvenes években egyik kedvencem volt P. Greenaway Számokba fojtva című filmje -, az is eszembe jutott, hogy kellene készítenem egyfajta tartalomjegyzéket. Hamar elvetettem az ötletet, ekkora munkát még én sem vállalnék ezért. 

Egyik gyerekünk olvasta valahol, hogy a házicicák személyisége gazdáik vonásait tükrözi. Átgondoltam, és arra jutottam, hogy mindenkori cicáim között felülreprezentálva voltak az undok idegengyűlölők, akik megtámadtak minden betévedő vendéget. Ilyen lennék? Pedig én imádom a vendégeket, legszívesebben minden napra hívnék embereket a lakásunkba. Határozottan feldobnak és inspirálnak. De eredetileg erősen introvertált vagyok, talán ez érződik a cicáimon. Mau nem tartozik ezen vérengző háziállatok közé - megkönnyebbülés, hogy már nem kell az erre járók testi épségéért aggódnom -, sőt, menekül az idegenek elől. Inkább olyan, mint kamaszkoromban én voltam, amikor nem szólaltam meg egy idegen társaságban. Az ismerőseimnek ciki volt magukkal vinniük a barátaik közé. Felnőtté válva aztán fokozatosan oldódott ez a tulajdonságom, az anyukává válással aztán végképp megoldódott, a gyerekeimért már határozottan kiálltam. Ebben a korban lévő, hasonlóképpen gátlásos gyerekemen is látom már a változás jeleit.

Gyerekkorom lengyel rajzfilmsorozatának címe, melyben egy kisfiú a kutyájával úgy oldotta meg a különböző problémákat, hogy varázsceruzájával lerajzolt valamit, ami utána életre kelt.

A minap Mau talált egy ceruzaelemet egy asztalon. Lepofozta a földre, és addig játszott vele, amíg az a székem lábához gurult. Mivel feszélyezte, hogy annyira közel került hozzám, a szájába vette az elemet, és - mint egy kutya - átvitte a szoba egy másik sarkába. Látva ezt a meglepő viselkedést, fellelkesültem, hogy bár a vizet nem szereti, mint rendes bengálihoz méltóan illene, de apportírozni azért hajlamos. Meg is beszéltem Igazdával, hogy előkeresi a klikkert, és megtanít majd neki különböző kunsztokat, például pacsit adni, meg vezényszóra leülni... Azzal viccelődtünk, hogy majd szerepeltetjük a vendégek előtt, persze mindketten tudjuk, hogy ez lehetetlen, mert Mau rendkívüli módon fél az idegenektől.

Írtam már arról, hogy - várakozásaimmal ellentétben - nem igazolódott be, hogy a mauk agytekervényei különösebben barázdáltak lennének, azaz nem igazán magas az IQ-juk. Arra viszont mostanában ébredtem rá, hogy sokkal jobban kommunikálnak velünk, emberekkel, mint előző cicáim. Vagyis az érzelmi intelligenciájuk jóval magasabb, mint egy hagyományos házimacskának. Igazda Mau nyávogása alapján meg tudja mondani, hogy  éppen mit akar. Nagyon sokféle hangot képes kiadni, ha akar tőlünk valamit, igyekszik több kommunikációs csatornán keresztül is közölni velünk, ha beszélünk hozzá, gyakran visszanyávog. Vagy ha rápislogunk, visszapislog, ami elvileg a bizalom jele, bár ezt megkérdőjelezném, mert nincs köztünk túl szoros kapcsolat, mégis visszapislog a fiúknak. 

Mivel feladtuk, hogy Mia valaha visszatalál hozzánk - azt gondoljuk, már nincs köztünk; amikor Bízik László egykori evangélikus lelkész írt arról, hogy a kutyák üdvözülnek-e, arra jutott, hogy a kutyák nem, de Whisky igen. Whisky a kutyája volt. A cikk megjelenése után kapott egy csomó levelet, melyben olvasói azt írták, hogy az ő kutyájuk is kivétel, azaz üdvözül.  -, ezért megváltoztatom a blog témájának leírását. A címet meghagyom, kicsit kegyeletből, kicsit megszokásból. A blogban általam leírt szöveg visszaolvasásakor többször rajtakaptam magam, hogy - bár már meggyászoltuk Miát -, gyakran még mindig többesszámban írok Mauról.

Egy "nyomozás" keretében végignéztem facebook-os ismerőseim sorát. Ahogy elém kerültek neveik és fotóik, szinte lepergett előttem az egész életem. Mint, ahogy az emberek halála előtti pillanataiban szokott, egyfajta összegzésként. Már-már elfeledett arcok tűntek fel, jó volt visszaemlékezni elmúlt időkre, amikor ők vettek körül. Nosztalgiázhattam, levonhattam életem tanulságait, fejleszthettem önismeretemet. Újra meggyászolhattam a már csak itt jelenlevőket, örülhettem az újonnan bekapcsolódóknak. Néhány olyan név is felbukkant, akikről nem tudtam, hogy kicsodák, akik azóta eltűntek az életemből, és az emlékezetemből. Különösen megrázó volt azoknak a fotóival találkozni, akik nem csak az én életemből tűntek el. Földi létem különböző stációiból, helyszíneiről hagyott nyomok, elveszett és pillanatnyi mindennapjaim tanúi. Felkavaró élmény volt, de mindenkinek ajánlom, hogy egy introvertáltabb pillanatában, így télen, karácsony előtt különösen, pörgesse át ismerőseinek listáját! Vegye számba, hogy kitől mit tanult, hogy miért alakult úgy az élete, ahogy! 

A héten egy irodalmi kör foglalkozásán az egyik tag Kavafisz: Ithaka című versét hozta. Megdobbant a szívem, mert a múlt süllyesztőjéből felderengett, hogy tizenéves koromban számomra ez egy fontos mű volt. Felolvasása után megkérdezte, hogy ki ismeri a verset, és én nem mertem feltenni a kezem, mert a szerzőn és a címen kívül egyetlen sora sem volt ismerős számomra. Ez nagyon meglepő, főleg, miután felismertem, hogy a mondanivalója - az odavezető út az igazán fontos, kevésbé a cél - iránytűként, valahol a tudattalanom mélyén, végigkísérte eddigi életemet. Érdekes volt szembesülnöm 40 évvel ezelőtti gondolataimmal, melyek akkor ébredtek bennem a költemény olvasása nyomán. Este, elalvás előtt, jutott eszembe, hogy talán azért nem emlékszem a versre, mert én egy másik fordítását ismertem. Másnap rákerestem, de nem találtam egyéb verziót belőle, úgyhogy továbbra sem értem, miért nem emlékszem rá. 

Konsztantinosz P. Kavafisz (1863-1933):

Ithaka

Ha majd elindulsz Ithaka felé,
válaszd hozzá a leghosszabb utat,
mely csupa kaland és felfedezés.
A Küklopszoktól és Laisztrügónóktól,
s a haragvó Poszeidontól ne félj.
Nem kell magad védened ellenük,
ha gondolatod tiszta és egyetlen
izgalom fűti tested s lelkedet.
A Laisztrügónokkal, Küklopszokkal, a bősz
Poszeidónnal sosem találkozol,
hacsak lelkedben nem hordozod őket,
hacsak lelked nem áll velük utadba.

Válaszd hozzá a leghosszabb utat.
Legyen minél több nyári hajnalod,
mikor – mily hálás örömmel! – először
szállhatsz ki sose-látott kikötőkben.
Állj meg a föníciai pultok előtt,
válogass a jó portékák között,
ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt,
és mindennemű édes illatot,
minél többet az édes illatokból.

Járj be minél több egyiptomi várost,
s tanulj tudósaiktól szüntelen.
Csak minden gondolatod Ithaka legyen;
végső célod, hogy egyszer oda juss,
de ne siess az úttal semmiképp.
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,
az út aratásával gazdagon,
s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad.
Neki köszönöd a szép utazást,
mit nélküle sosem tehettél volna meg,
hát mi mást várhatnál még Ithakától?

Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is;
a szerzett tudásból s tapasztalatból
máris megtudhattad, mit jelent Ithaka.

 Hajdanában külön figyeltem arra, hogy a karácsonyi ajándékok között mindenki kapjon könyveket is. Ha más nem is, egy képregény, egy album, vagy egy gazdagon illusztrált ismeretterjesztő mű azért mindig helyet kapott a karácsonyfa alatt. Mára már feladtam olvasóvá nevelésüket, és vele ezt a szokásomat is. Idén már kitettük az ebédlőbe az eddig becsomagolt ajándékokat, had csorogjon a nyáluk, ha arra járnak. Az alábbi mondat Igazda szájából hangzott el, miközben az ajándékokat fürkészte:" Ugye, nincs köztük könyv?"  A könyveket csupán esztétikai megfontolásból teszi ki a könyvespolcára, olyan alapon vesz ki olvasnivalót a könyvmegállóból - ahova ki lehet tenni a feleslegessé vált köteteket - hogy melyiknek tetszik a gerince. A múltkor hazahozott vagy egy tucat jelentéktelen komcsi szerzőtől származó könyvet az előző rendszerből, melyeket valaki kicsit megkésve kiselejtezett a könyvespolcáról. Hiába biztosítottam a projektjéhez vállalható köteteket a könyvszekrényünkből, én csak fehér, fekete és egyéb unalmas színű gerincű példányokkal rendelkezem. Úgy látszik, neki jobban bejön a piros!

 Bár még nincs tél, de hó esett. Itt - a város peremén -, még most is akadnak hófoltok, amikor a belvárosban már nyoma sincs. Gondolkodtam - mit is adhatnék neked :) -, hogy csak december 1-én tegyem láthatóvá ezt az irományt, hogy a cím első fele is releváns legyen. De így legalább trendi leszek azzal, hogy előbbre hozom, mint ahogy a feldíszített karácsonyfák is egyre hamarabb jelennek meg a plázákban, és a black friday is egyre hamarabb kezdődik a boltokban. Végül úgy sikerült, hogy mégis a tél 1. napján sikerült közzétennem. Az alábbi zenekar is korábban működött, mint ahogy én eszméltem, különben is - igaz, hogy néhány évvel később -, én Beatles rajongó voltam. Ha a hatvanas évek Londonjában éltem volna, biztosan ott sikoltoztam volna a koncerteken az első sorokban. (Most, hogy zeneértő, meg black metal kedvelő is van a családban, jobban hangzana, hogy a rivális Rolling Stones rajongóinak körébe tartoztam, de nem ez az igazság. Azt is nagyon sajnálom, hogy gyerekkoromban nem találkoztam komolyzenével, ezért nagyjából kimaradt az életemből ennek átszellemült élvezete. Bár élvezem, sosem lesz olyan az eredmény, mint azoknak, akik ezt "az anyatejjel szívták magukba" és gyerekkorukban az Opera Diótörő előadásán töltötték a karácsony nulladik napjának délutánját.) Rendszeresen jártam a Rákóczi úti Keravillba újabb Polimer kazettákért, hogy felvehessem az akkoriban a Petőfi rádióban leadott "A Beatles együttes összes lemeze" című adásban hallható számokat. Ha fontos eseményekről  értesülünk, bevésődik, hogy mit csináltunk éppen, amikor tudomást szereztünk róla. Amikor elhangzott a híradóban, hogy John Lennont merénylet érte, én éppen a fürdőkádban álltam, egy törölközőbe csavarva. Mint, ahogy arra is emlékszem, amikor egy turiban először láttam a tévében az ikertornyok elleni támadást. A nálam 6 évvel idősebb Kenyéradó már arról mesél, hogy ifjúkorában 3 részre szakadt kortársai köre: Omega, LGT és Piramis rajongókra. Azért is kellene megvárnom a decembert, mert elsején van advent 1. vasárnapja, így a karácsonyt várva még aktuálisabb lenne ez a dal. De mivel vagyok annyira renitens, direkt egy nappal előbb igyekszem kirakni az irományom, ha Igazda - így a ZH-k bűvöletében - időben szállítja a muníciót, azaz a képeket és videókat. Mivel Igazda annyira el van havazva :), Kenyéradót kértem meg, hogy videózza le Mau járását - a nézését nem kell :) Csodálkoztam, amikor azt mondta, ő nem lát semmi furát benne. Úgyhogy ítéljétek meg magatok!

 Mau fáradtságos betanítása a macskaajtó használatára megmutatta, hogy intelligencia terén kihívásokkal küzd. Egyik fiunk ezt úgy fogalmazta meg, hogy "Maunak csak egyetlen agysejtje van". Azért kb. egy hét alatt sikerült a fejébe vernünk az udvarra kijutás ezen újabb lehetőségének módját. Most már önállóan használja, és bár az ajtó csapódásának hangját halljuk, amikor fejével felnyomja, nem mindig tudjuk, hogy éppen a lakásban tartózkodik-e. Amikor éjszaka hó esett - bár még nem volt tél, és még az ünnepek sem jöttek :) -, reggel kijutva az udvarra, először nem mert leugrani az ablakból, hiszen ő most találkozott először efféle jelenséggel. Másodszorra már bevállalta a havat, de hamar visszajött, nyilván nem esett jól neki a hideg és vízes közeg a talpa alatt. (Erről eszembe jut Salman Rushdie: Talpa alatt a föld című regénye) Nagy könnyebbség nekünk, hogy nem kell lépten-nyomon nyitogatni neki az ajtót ebben a hidegben. Persze mindig próbálkozik, hátha kiengedjük az ajtón, és annak ellenére, hogy eddig mielőtt kiszaladt, mindig leült az ajtó elé és néhány másodpercig kifelé szaglászott, most, ha valaki kinyitja az ajtót, hogy kimenjen az udvarra, egy pillanat alatt kiszökik mellette. Bár nem tisztességes a hímsoviniszta szövege, mégis az alábbi KFT szám jut eszembe róla - amúgy a zenekar vezetőjének, Laár Andrásnak, a fia is Waldorf iskolába járt. Ezúttal minden stimmel: szép, buta és nő. Még manökenekre emlékeztető járása is erősíti a sztereotípiát, mintha tudatosan rátenne még egy lapáttal. Miára nem voltak - durva, hogy már múlt időben beszélek róla - érvényesek a fentiek, már a szemébe nézve is érzékelhető volt, hogy neki több értelmet juttatott a Teremtő. És vajon egy év és három hónapnál hosszabb időt?

Most, hogy egyedül maradt, Mau viselkedése megváltozott, jó cica lett. Sosem ugrik fel az ebédlőasztalra, hogy maradékokat keresgéljen. Két hét alatt csak egyszer kaptam rajta azon, hogy egy székről felágaskodva nyalogat egy már kiürült tányért. Nem portyázik a konyhapulton sem. Mióta beszerelésre került a macskaajtó, ritkábban használja a macskaalmot, inkább kimegy az udvarra, ha úgy hozza a szükség. A bútorzatot is teljesen megkíméli az efféléktől, már nincs szükség arra az elővigyázatosságra, hogy amikor kimegyünk a hálószobából, becsukjuk az ajtókat, nehogy mire visszajövünk, egy nem kellemes illatú folt legyen az ágyunkon, mint ahogy ez többször megtörtént az utóbbi egy évben. Előtte nem gondoltam, hogy mindenféle rosszaságnak Mia volt a forrása, de így legalább eltűnése kapcsán mondogathatom a közhelyet, hogy "minden rosszban van valami jó".

Amikor feküdtem az ágyon, Igazda odahozta hozzám Maut. Bár félt, és menekülni próbált, mégis sosem tudtam még ilyen közelről a szemébe nézni. Meglepődve láttam, hogy a füle élén egy fekete csík fut végig, mint amikor a nők - mivel én ezt sohasem csináltam és már nem is tudnám, de nem is akarnám (az is hidegen hagyott, amikor betegségem Facebook csoportjában azon sajnálkoztak a nők, hogy már nem tudnak magassarkú cipőben járni), csak sejtem, hogyan kell - szemceruzával "kihúzzák" a szemüket. Sajnos hamar kicsúszott Igazda kezei közül, és elmenekült, bár én még sokáig legeltettem volna rajta a szemem. Sokat szelídült ezekben a testvére nélküli napokban - régen sosem csinált olyat, hogy leül a székem elé, amikor benne ülök, maximum félve átszaladt előtte -, de azért nem annyira, hogy mellettem maradt volna.

Egy régi bejegyzésben, valamikor az elején, kértem az olvasóimat, hogy írják meg nekem a véleményüket erről a blogról. Csodálkoztam, amikor mindössze egy ismerősöm ragadtatta magát erre. Akkor még - a kezdetekkor -  rövidebb bejegyzéseket írtam, lassabban, nehezebben, kevésbé gördülékenyen ment az írás. Mára már annyira belejöttem, hogy bármikor könnyedén tudok egy bekezdést iderittyenteni (szerintem ilyen szó nincs is). Azt hittem, többen fogják erre a felhívásra maguk elé kapni a billentyűzetet. Persze a többiek nem érnek rá úgy, mint én, - bár a visszajelző emberke sem az időmilliomosok közé tartozik - ezúton is köszönöm neki! Ismét megállapíthattam, hogy mennyire különbözőek vagyunk, és mennyire kiszámíthatatlanok az emberek reakiói, és nehéz levetkőzni saját beállítódãsainkat, alapvetően - bármennyire nem így akarjuk, mégis - mindig magunkból indulunk ki. 

Anya tanításai (1): a blogírás következtében önismeretem is bővült kissé. Idős ismerősünk mondta egyszer, amikor azzal próbálták egy programra csábítani, hogy általa jobban megismerheti önmagát: "Én már nem akarok újat megtudni magamról!" Tapasztalhattam, hogy még ha az ellenkezőjére törekszem, akkor is túl választékosra sikeredik, amit leírtam, annyira igyekszem, hogy ne legyenek szóismétlések az irományomban. Egyszer e-mail-ben kértem igazolást a házi gyermekorvosunktól, de annyira irodalmira sikerült a levél, hogy megkérdezte, tulajdonképpen mit szeretnék tőle.  Érdekes, ahogy régebbi bejegyzéseimet olvasva némi személyiségfejlődést  tapasztalok a macskatartáshoz való viszonyulásomban: érzékelhető, ahogy megváltozik a hozzáállásom, és ők benti cicából kintivé lesznek. Mondjuk az is ennek "köszönhető", hogy Mia eltűnt. Próbálom megkeményíteni a szívem, mint az előző korokban élt nők, akik oly gyakran veszítették el gyermekeiket felnőttkoruk előtt, hogy igyekeztek nem túl szoros kötődést kialakítani csecsemőikkel, hogy ne okozzon akkora fájdalmat az esetleges veszteség. 

Anya tanításai 2.: bizonyára - rajtam kívül is - sokan kedvelik a cinkéket. Rengeteg illusztrációra emlékszem gyerekkoromból, ahol a tél kedves színfoltjaiként voltak ábrázolva - hogy a Nyitnikék című tankönyvféleségről ne is beszéljek! Ehhez képest nemrég egy madarász ismerős előadásából megtudtam, hogy igazából vérszomjas túlélők. Kiszorítanak életterükből minden más énekesmadarat, elzavarják őket az etető közeléből, megtámadják őket, ha módjuk van rá, kiszívják a téli álmot alvó denevérek agyvelejét. Ezek után először arra gondoltam: én ugyan nem támogatom tovább ezt az életmódot, de annyira hiányzott a látványuk, hogy végül mégis raktunk eleséget az etetőbe.

1. Kb. 10 éve - amikor fontolgattam egy blog írását, de még nem találtam ki, hogy mi legyen a témája -, éppen a gyerekeknek magyaráztam valamely élettapasztalatomat,  amikoris Kenyéradó mellettünk elhaladván viccesen megjegyezte, hogy írhatnék blogot anya tanításai címmel. Innen jön, hogy a nem macskás témájú sorokat így kategorizálom.

Sarkadi Imre: Elveszett paradicsom című drámáját a rendszerváltás idején láttam a Nemzeti színházban. Akkoriban nagy színházba járó voltam. Például az egyik Tavaszi Fesztivál idején volt olyan, hogy egy héten hat estét töltöttem színházban. De ott voltam a Kamrában azon a Hamlet előadáson is, amelyet a szünetben félbeszakítottak, mert a címszereplő Ternyák Zoltán annyira kapatos volt, hogy nem tudta folytatni. Olyan is volt, hogy ugyanazon a napon két színházi előadást is megnéztem. Ez nem volt szerencsés, mivel az elsőként látott teljesen kiesett. Annak idején állójegyekkel anyagilag sem volt megterhelő a gyakori színházba járás. Ha maradtak üres helyek a nézőtéren, lecsaphattunk rájuk, de ha teltház volt, végigálltuk az előadást. Így láthattam annak idején a legendás Katona József színház, és a Radnóti  teljes repertoárját. Sőt, a kedvenceimet - az Übü királyt Básti Julival és Sinkó Lászlóval, vagy Jordán Tamás József Attila estjét, Amit szívedbe rejtesz címmel - többször is megnéztem.

Most, amikor ezt írom, tizennyolcadik napja nem jött haza Mia. Szokás szerint vacsora után kiengedtük, és reggelire nem érkezett vissza, hiába hívogattuk. Egy helyi Facebook csoporton keresztül is kerestük, többen megosztották az erről szóló bejegyzésemet. Amikor képet kerestem róla a bejegyzéshez, meglepődve tapasztaltam, hogy alig találok, szinte csak a jóval szelídebb Mauról készültek felvételek. Reményteli volt, amikor az egyik tag videót küldött arról a Miára hasonlító cicáról, aki hozzájuk szegődött. Volt, amelyikünk, mivel nagyon szerette volna, hogy Mia előkerüljön, felismerni vélte a látott felvételen. A videón látott macska Miától eltérő színét például azzal magyarázta, hogy biztosan koszos a bundája. De az alkata, és az arca annyira másként festett, hogy tarthatatlannak bizonyult az az álláspont, hogy ő a mi cicánk. Csalódottan kellett tudomásul vennünk, hogy nem lett meg Mia. Ha az ember nagyon reménykedik valamiben, akkor hajlamos a vágyainak megfelelően látni a tényeket, még akkor is, ha erre nincs semmi alapja. Pedig néhány napja megint két gyerekünk is róla álmodott. Akkor nagyon reménykedtünk, hogy estére előkerül. Többször bejárták már a környéket, hangosan szólítgatva Miát. Mau jól elvan a testvérkéje nélkül, még jobban tapad Igazdára, és velünk is barátságosabb. Kevésbé stresszes így léteznie, a természetben már régen külön utakon járnának a testvérével. Úgyhogy ismét felülbírálom magam, és úgy gondolom, a többes macskatartás csak kölyökcicáknál működik jól. Látszik, hogy ha egyedül lenne, már régen, és sokkal jobban megszelídült volna. A napokban láttam egy ismeretterjesztő filmet a macskákról, ami alapján ismét meg kellett hogy állapítsam, hogy ezek a mauk egészen másképp viselkednek, mint fajuk hagyományos képviselői. Legalábbis egyik-másik, genetikailag kevésbé a házimacskára jellemző tulajdonságokat képviselő példányuk. Mivel Igazdának már kissé terhes Mau szeretete, mostantól Kenyéradó eteti, abban a reményben, hogy éjszaka a mi ágyunkba jön majd aludni, és nekem is hagyja majd egyszer megsimogatni magát. De inkább vállaljuk részéről az eddigi távolságtartást, csak jöjjön vissza! Egyik előző bejegyzésemben írtam arról, hogy mennyire boldogan udvaroznak. Ennek következménye a mostani helyzet, mégis az a véleményem, hogy ezeket a bengáliakat szinte nem lehet megakadályozni abban, hogy kimenjenek a szabadba. Nem tudom elképzelni, hogyan tudnánk ezt megoldani, ha hirtelen emeletes házba kellene költöznünk. Így is bajt okoznak - jellemzően lepisilnek egy bútort - ha nem tudnak kijutni az udvarra.

Végre beszerelésre került az egyik ablak üvegébe a várva várt macskaajtó. Utána megkezdődött a fáradságos betanítás. Régebben azt vártam a mauktól, hogy intelligenciájuk folytán majd minden újdonságot hamar elsajátítanak. Ehhez képest hiába hívogattuk folyamatosan ketten is Maut az ablakhoz, hogy kijuttassuk a szabadba, miután már vagy tíz perce nyávogva várta ezt a pillanatot az ajtó előtt, ennek ellenére nagyon nehezen sikerült kitessékelni az ablakon keresztül. Befelé ugyanígy: kinyitották neki a macskaajtót, hívogatták, míg végre odatalált a bejárathoz. És ez a folyamat többedszerre sem lett gördülékenyebb. Majd egy hete kínlódunk vele, és - ha ki akar menni  - még mindig újra meg újra oda kell csalni az ablakhoz, és szinte átnyomni a macskaajtón. Az ajtajától külön fél, azt mindig előre fel kell emelnünk. Meg kellett hogy állapítsam, Asza már rég ki-be járt volna a macskaajtón, míg Mau még csak kapiskálta. Aztán többször is megtapasztaltuk, hogyha nem vagyunk a közelben, mégiscsak megoldja, hogy kijusson az ablakon át az udvarra. Ezek szerint csak elég kényelmes ahhoz, hogy bennünket használjon az efféle jelentős energiát kívánó tevékenységekhez, mint például a macskaajtó felemelése. (Igazságtalan vagyok, mert igazából fél a csapóajtótól.) Bár szerintem a kitartó nyávogással, és fel-alá járkálással nem jár jobban, legalábbis energiafogyasztás szempontjából. Kíváncsi vagyok, ha meglesz Mia - mert még reménykedem, hogy meglesz -, ő vajon hamarabb megtanulja-e. Az Igazdával való beszélgetés után már nem vagyok ennyire optimista abban, hogy előkerül. Elmondta, hogy amikor az udvaron hívni szokta Miát, ő mindig valahonnan a közelből kerül elő, nem szokott messzire elkalandozni. Többen vannak azon a véleményen, hogy valakinek megtetszett a gyönyörű bundája, és befogta. Ezt számomra nehéz elképzelni, mert még velünk szemben is annyira óvatos. De ha így történt, nem sok öröme lesz benne az új gazdának, mert Mia megszelídítése nem egyik napról a másikra megy végbe, ilyen előzmények után pedig még kevésbé valószínű, hogy valaha is öröme telik majd benne. Úgyhogy, lehet hogy majd kirakja, és egyszercsak megjelenik majd nálunk. Az nagy trauma lenne Maunak, aki szemmel láthatóan jobban érzi magát így, hogy nincs itt a testvére.

Anya tanításai (1): a biológia iránt elkötelezettként nagy hatással volt rám P. Wohlleben: A fák titkos élete című könyvének elolvasása. Mielőtt itt méltatnám, megkérdeztem róla erdész ismerősömet, hogy mennyire lehet komolyan venni a könyvben olvasottakat, mert bár biológia végzettséggel rendelkezem, ez a szemlélet annyira eltér eddigi ismereteimtől. Ő 60-70 százalékot mondott, úgyhogy kissé szkeptikus maradok, de ez azért  eléggé meggyőző számomra ahhoz, hogy itt írjak róla. Általa betekintést nyerhetünk egy erdő életébe, hogy gyökereik révén elektromos jelekkel kommunikálnak egymással a fák, hogy kész tápanyagokat juttatnak szomszédaiknak, ha azok gyengélkednek, Hogy különböző anyagok kibocsátásával jeleznek egymásnak, szóval hangok nélkül is tudnak üzenni a másiknak. Az már kicsit sok volt nekem, amikor arról olvastam, hogy a bennük áramló víz segítségével még az ultrahang tartományban érzékelhető hangadásra is képesek. Mindenesetre a könyv megváltoztatta szemléletemet a fákról, az erdőkről.

1. Kb. 10 éve - amikor fontolgattam egy blog írását, de még nem találtam ki, hogy mi legyen a témája -, éppen a gyerekeknek magyaráztam valamely élettapasztalatomat,  amikoris Kenyéradó mellettünk elhaladván viccesen megjegyezte, hogy írhatnék blogot anya tanításai címmel. Innen jön, hogy a nem macskás témájú sorokat így kategorizálom.

Szinte mindenki ismeri a fenti ikonikussá vált mondatot G. Orwell: 1984 című regényéből. A rendszerváltás idején jelent meg a regény Magyarországon - szamizdatként már korábban, konkrétan 1984-ben. Én is a megjelenésekor olvastam a könyvet, tobzódva az előző rendszerben eltiltott szerzők között - Faludy György (aki a kilencvenes évek hajnalán, egy író-olvasó találkozó után kezet csókolt nekem), Szolzsenyicin...  Nem a cicák miatt, sokkal inkább az alábbi abszurd történet okán - mely miatt előrevettem az anya tanításai részt - adtam ezt a címet az irományomnak: 

Anya tanításai (1): egy ebédlői beszélgetés közepette szóba került egy történet Hamvas Béla: A bor filozófiája című könyvéből. Kenyéradó utána akart nézni, hogyan íródott pontosan, ezért megkérdezte a chat GPT-t, hogy jól emlékszik-e rá. Meg is kapta a választ, és amikor pontosítást kért, a mesterséges intelligencia idézőjelek között írta meg a történetet. Korunk gyermekei erre kiakadtak, hogy a chat GPT közismerten megbízhatatlan, és ha azt mondanánk, hogy úgy emlékszünk, hogy a hős a végén beül egy repülőbe, és elrepül, akkor a chat GPT igazat adna nekünk, és ezt az elemet is betenné a történetbe. Kipróbálta, és nem akartam hinni a szememnek, de tényleg berakta. Mindezt idézőjelek közé, mintha az író így találta volna ki. Ezek szerint fontosabb a felhasználó egója, mint az igazság? Botcsinálta pszichológusként védi az önérzetünket, egyfajta fejben dől el filozófia jegyében? Ez a szöveg már eldőlt a szerzője fejében, a mi fejünknek maximum az emlékezésben van szerepe. 2024-ben ott vagyunk 1984 előszobájában. A fiaink tudják ezt, sohasem bíztak effélékben, látják mögötte az érdekeket, az üzletet. Nem használják, csak mi idősebbek vagyunk - vagyis már csak voltunk - ennyire naivak. Mindenesetre én ezek után inkább vállalom a hosszabb idővel járó keresgélést, de nem kérem a chat GPT segítségét.  Persze remek fordítási készségéről azért nem mondok le!

Kenyéradó nagyon ledöbbent azon, hogy amikor az udvaron találkozott az egyik mauval, és megszólította, az menekülőre fogta, mintha egy idegen próbálta volna becserkészni. "Selejtesek ezek a mauk!" - mondta. Főleg azok után, hogy megtapasztaltuk, hogy egy idegen kertes ház elött való pakolás során a házigazda cicája, akivel Kenyéradóék öt perccel előtte találkoztak először, beugrott a csomagtartónkba, és szaglászva előre mászott hozzám. Egy ismeretlen autóban, egy ismeretlenhez. Amikor a mauk Igazdával találkoznak a szabadban, vele is úgy viselkednek, mintha nem ismernék. Úgy látszik, szabad levegőn szinte transzba esnek, drogként hat rájuk az udvarozás.

Portyázásaik nem csupán egészségügyi séták, tanúi voltunk néhány eredményes vadászatuknak is: galamb  (szerencsére itt csak az eredménnyel találkoztunk), egér (őt megmentettük), számtalan rovar és pók, legutóbb pedig - három alkalommal is - gyík került terítékre. És mennyi olyan gyilkosság lehet a rovásukon, amiről nem is tudunk! A levadászott hüllő ijedtében megszabadult a farkától, de ez nem jött be, mert Mia halálos csapást mért rá, de végül csak a tovább fickándozó, előzetesen ledobott farkát falta fel. Beszéltük is az egyik fiúval, hogy jobban járt a csupa izom - azaz hús - farokkal, mint a gyík csontos testével. Hát, nem környezetvédő magatartásukról híresek ezek a mauk, hogy védett fajok példányaira vadásznak!

Alapból én kaptam a maukat, hogy - mivel nem igazán tudok kimozdulni - ragaszkodásukkal örömet szerezzenek nekem, hogy az ölembe feküdjenek, simogathassam selymes bundájukat... Ehhez képest félnek tőlem, gyanakodva haladnak el mellettem, közben végig tartva velem a szemkontaktust. Csak úgy tudom megsimogatni Maut, hogy Igazda úgy megfogja, ahogy a macskakiállításokon szokták hordozni őket, és idehozza hozzám. Ebből következik, hogy Miát talán még sohasem sikerült megérintenem, mivel ő nem engedi magát idehozni. Szóval úgy alakult, hogy a mauk inkább a gyerekekéi lettek, főleg Igazdáé. Én nagy lelkesedéssel ugyan, de csak messziről csodálom őket. Ezért találta ki Kenyéradó, hogy szerezzünk be nekem egy harmadik - hízelgő - cicát. Bár nagyon hiányzik, hogy nem szeretgethetem a maukat, mégsem szeretném próbára tenni őket, hogy mit kezdenének egy betolakodóval. Nincsenek illúzióim, szerintem egy új cicának pokol lenne az élete nálunk. Vagy a mauk mennének világgá. Úgyhogy én mereven elzárkózom ettől az ötlettől.

A végére még egy anya tanításai: kamasz koromban gyakran hallottam anyukámtól, hogy az a kisgyerek, aki egykor voltam, a felismerhetetlenségig másként nyilvánult meg, mint az a fiatal, akivé akkoriban váltam. Hihetetlen volt számára, hogy ugyanaz az ember áll előtte, mint akit addig nevelt. Mivel mostanáig nem tapasztaltam hasonlót a gyerekeimnél, csak most értettem meg, hogy mire gondolt. Eddigi ifjaink szinte észrevétlenül átcsúsztak felnőtt korukba, személyiségük is folytonosságot mutat a korábban tapasztaltakkal. Azokat a vonásaikat érzékeljük most is, melyek kisgyermekként is megnyilvánultak. Pl. egyikük makacsságát, és azt, hogy ha erőltetik, csak azért sem csinálja meg a dolgait, már akkor átélhettük, amikor az újszülöttosztályon erőszakkal próbálták rávenni a nővérek, hogy táplálékot vegyen magához általam, és ő hősiesen ellenállt, majd amikor kettesben maradtunk, magától teljesítette ezt az elvárást. Mostani kamaszunk - bár hivatalosan már kinőtt ebből a korból - azonban mutatja a klasszikus leírás teljes palettáját, és mintha egy másik bolygóról jött volna, elölről kezdhetjük a megismerését. Ebből arra következtettem, hogy azok az emberek mennek át személyiségváltozáson kamasz korukban, akik viharosan produkálják a felnőtté válás efféle tüneteit, akik pedig problémamentesen átvészelik ezt az időszakot, azok nagyjából megmaradnak olyannak, amilyennek addig ismertük őket. 

:1. Kb. 10 éve - amikor fontolgattam egy blog írását, de még nem találtam ki, hogy mi legyen a témája -, éppen a gyerekeknek magyaráztam valamely élettapasztalatomat,  amikoris Kenyéradó mellettünk elhaladván viccesen megjegyezte, hogy írhatnék blogot anya tanításai címmel. Innen jön, hogy a nem macskás témájú sorokat így kategorizálom.

A hetvenes években adták ki a bölcs bagoly sorozat köteteit, melyek gyerekeknek szóló, gazdagon illusztrált, tematikus, ismeretterjesztő könyvek voltak. A sorozat egyik tagja volt az Erdei esztendő című. Ez a könyv sorba vette, hogy mi történik egy erdőben egy év alatt, a hónapok során. A fenti cím a könyv egyik fejezetének címe. Mint reál érdeklődésű gyerek, nagyon szerettem ezeket a könyveket, amelyik kötet nem volt a tulajdonomban, azt előbb-utóbb kikölcsönöztem a könyvtárból, ahová, amint megtanultam olvasni, rendszeresen jártam. Ma is emlékszem az érzésre, amikor a roskadozó polcoktól tobzódva sétálok a sorok között. Egyik bevésődött emlékem, amikor az iskola keretében először jártam a gyerekkönyvtárban. Anyukám is mindig vitt magával a felnőttbe, ahol néhány polcnyi gyerekkönyv is helyet kapott, úgyhogy amíg válogatott, én ott garázdálkodtam. Már önállóan, nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és mindig több könyvet vettem ki, mint amennyit el tudtam olvasni. Most is átélem azt a hangulatot, amikor otthon sorban kiveszem a táskámból, és szemrevételezem az aznapi zsákmányt. Várakozásteljes izgalom futott át rajtam, ahogy belelapoztam a kötetekbe. Felnőttként mindent elkövettem, hogy olvasóvá neveljem a gyerekeimet - minden este, gyakran napközben is meséltünk nekik, három hetente gyerekkönyvtárba jártunk, a felnőttben is a polcok árnyékában bújócskáztak, amíg én válogattam, hangoskodásukkal megzavarva a hely áhítatos csendjét és mindkettőnket jócskán láttak könyvekbe temetkezni  -, egyelőre mégsem sikerült továbbadnunk ezt a szenvedélyünket. Az elsőszülőttnél eleinte tapasztalható volt néhány felvillanás pl. Harry Potter könyvek, de aztán ez is leáldozott. Annak ellenére, hogy látom az e-könyvekben rejlő lehetőségeket - nem foglalják a helyet, könnyű keresni bennük, és ha nem lennének, én nem is tudnék már olvasni -, elismerem, hogy semmi sem fogható egy szép és illatos könyvben való lapozgatás élményéhez.

Mivel még nem volt kinti cicám, eléggé alulbecsültem a mauk hidegtűrését. Nyáron azt gondoltam, hogy amikor beköszönt az ősz, már nem fognak olyan lelkesen udvarozni. Ehhez képest még 10 fokban is kikéredzkednek - nyávogva hívva ki Igazdát -, és akár az éjszakát is kint töltik. Gyakran összegömbölyödve alszanak kint, a kedvenc székükben, legfeljebb összebújnak, ha hűvösebbre fordult az idő. Pedig nem ígér sokat a rövid szőrük, de közelebbről megnézve jóval sűrűbb a bundájuk, mint egy sima házi macskának. Azért az utóbbi napokban már nem kívánkoznak ki éjszakára. Az is meglepő, hogy alig hullajtják a szőrüket, alvópárnájukon is alig találni szőrszálakat. Pedig alapélményünk, hogy mindenféle ruhakefét kellett beszereznünk, hogy megszabadítsuk Kenyéradó ruhadarabjait aktuális cicánk aktuális vedlésének nyomaitól. A rendszeres dörgölőzés  csak fokozta a nehézségeket. Megfigyeltük, hogy előző cicánk valahol 10 éves kora után már nem vedlett többet. Kedvenc alvóhelyük felülete pedig alig látszott ki a sok elhullajtott szőrszáltól. Kérdezgettem rövidszőrű macskákkal bíró ismerőseimet, hogy tapasztaltak-e a mi élményeinkhez hasonlókat, de nem igazolták vissza ezt a megfigyelésemet. Ez is egy bengáli tulajdonság lenne? 

Igazda az ebédlőben ült a kanapén, Mau pedig a teraszajtó túloldalán nyávogott az udvaron. Szigetel az ajtó annyira, hogy nem lehet hallani a kinti zajokat, csak azt láttuk, hogy mozog a szája. Igazda nem mozdult, hogy beengedje Maut, mert akart néhány nyugodt percet, mivel előzőleg teljesen lefárasztotta a ragaszkodásával. Hogy mindenhová nyávogva követi, ha leül, mögé fekszik a székre. Amikor a testvére ült az asztalához, megszokásból hozzá is odabújt Mau. Igazda szerint unatkozik, foglalkoztatni kellene valamivel. Erre a célra szereztünk be annak idején egy klikkert, hogy megtanítsuk őket apportírozni, azaz az eldobott tárgyat visszahozni. A bengáliak állítólag ezt szívesen csinálják. Eddig nem mutattak erre hajlamot, és mivel az sem jött be, hogy szeretnék a vizet, ahogy minden bengáliakról szóló fajtaleírásban szerepel, most is szkeptikus vagyok. Aszát, persze, ebben sem érhetik utól, akinek volt egy kis belül csörgő plüss hala, amit ha eldobtunk, utánaszaladt, a szájába vette, és vissza ugyan nem hozta, de büszkén hordozta. Akkor tűnt el a Haláp, amikor az éjszaka közepén támadt kedve játszani vele, vadul pofozgatni kezdte, mire a Haláp csörgése felébresztette Kenyéradót, aki nem tudott visszaaludni a zajtól, ezért úgy eldugta Asza elől, hogy soha többé nem találtuk meg. Lehet, hogy kidobta? 

Most, hogy a mauk gyakran az egész éjszakát a szabadban töltik, a két étkezés közötti idő alvással telik. Ennek helye az ebédlőasztal alá betolt székek székpárnáin van, ha az asztalterítő elég hosszú ahhoz, hogy lelógva eltakarja őket. Ha ennél rövidebb, akkor más helyet keresnek a pihenéshez. Másik kedvenc helyük Igazda szobájában van, valamelyik kárpitozott széken, vagy a számukra kibélelt rekeszekben - ahogy a lenti képen is látható. Nem szívesen gömbölyödnek a takarójára, mert túl kemény a fekhelye, a tatami. Ha bent töltik az éjszakát, akkor is csak ezek a helyek jöhetnek szóba. Kiscicaként néhány hétig a lábunkhoz telepedtek éjszakára, de aztán inkább a mellettünk lévő kanapéra helyezték át a székhelyüket. Amikor ideköltöztünk, biztonságos helyre találtak az ágyneműtartóban, a ruháim között. Ennek ellenére nem emlékszem, hogy szőrszálakat találtam volna valamely ruhadarabomon. Mindig hallottam, amint mocorognak alattam. Aztán megnőttek, és nem tudták többé bepréselni magukat ebbe a remek, védett kuckóba. Az előző lakásban való tartózkodásunk idején, vettem nekik egy puha macskakuckót, amit kihasználatlanság miatt végül elajándékoztam. De durva, rosszul emlékszem, a macskakuckót még Aszának vettem, és ő nem használta. Nagyon szeretett az emeletes ágy tetején aludni, ahová könnyű volt felugrania a közeli fekhelyről. Egyik gyerekünk egy magasított ágyon alszik, itt még sohasem láttuk a maukat. Az ugrás nem az erősségük, a magasabb helyekre karmaik segítségével húzzák fel magukat.  

Anya tanításai (1): ifjúkoromban hosszú órákat töltöttem vörös derengésben, a besötétített fürdőszobában fotók előhívásával és nagyításával - csak egy vörös izzó világított, mert egyéb fény hatására befeketedtek volna a fényérzékeny fotópapírok. Örülök, hogy átéltem ezt az élményt, de megkönnyebbülés volt a digitális fényképezés megjelenése. Izgalmas várni az előhívó folyadékban ázó fotópapíron lassan megjelenő és egyre élesedő képet, izgulni, vajon abban az egykori időben sikerült-e tökéletesen megragadni a pillanatot. Ha homályos lett a kép, nem volt mit tenni, végképp elveszett az esemény. Bár színeikkel, fényeikkel, szemcsézettségükkel jóval szebbek az analóg fotók, mégis megváltás volt, amikor azonnal láthattam a kattintás eredményét. Később akár magam is korrigálhattam a nem megfelelően sikerült részeket, mára már teljesen feljavíthatom a produkciómat. Jól érzékelhető ez, ahogy sorban következő gyerekeimről egyre több fotó - sőt videó - készült, melyeket egyre könnyebb volt otthon papírképpé varázsolnom, aztán már elég volt csak egy adathordozóra mentenem. Téved az az elmélet, mely szerint értékesebb, ha a fejünkben tároljuk emlékeinket. Nekem alig maradna néhány kép a múltból, mindig felülírná a jelen, vagy többé előhozhatatlanul lesüllyedne valahová mélyre. És érzékletesebb úgy átadni az élményeinket, hogy nem bízzuk azokat pusztán a hallgató fantáziájára. Rajtakaptam magam azon, hogy bizonyos történésekről már nincs is saját élményem, inkább a fotóra emlékezem, mely akkor készült. Például azt hittem, az az első emlékem, amikor babakocsiban tolt a testvérem és egy barátja. Aztán rájöttem, hogy a fejemben egy külső nézőpontból látom az egészet, nem a babakocsiból, úgyhogy ez nem lehet a saját emlékem. Viszont van egy fotó, amely éppen ezt az eseményt ábrázolja, úgy, ahogy bennem is él. A mobiltelefon pedig addig elérhetetlen távlatokat nyitott meg. Az alábbi videó az egyik első, melyet okostelefonnal készítettem: 

 1. Kb. 10 éve - amikor fontolgattam egy blog írását, de még nem találtam ki, hogy mi legyen a témája -, éppen a gyerekeknek magyaráztam valamely élettapasztalatomat,  amikoris Kenyéradó mellettünk elhaladván viccesen megjegyezte, hogy írhatnék blogot anya tanításai címmel. Innen jön, hogy a nem macskás témájú sorokat így kategorizálom.

Újdonsült kismamaként, majd anyaként is, hétköznaponta nem mulasztottam volna el meghallgatni a fenti rádióműsort. Ma is élvezem az adásait - különösen, amikor szülőkkel, vagy gyerekekkel beszélgetnek egy-egy témáról, vagy amikor gimnazisták, egyetemisták társalognak a stúdióban -, de már csak random kapcsolom be a rádiót az adások idejében. Okostojás gyerekünk anno megváltoztatta az alcímét "gyerekekről felnőtteknek"-ről "gyerekekről gyerekeknek és felnőtteknek"-re. Akkoriban Ranschburg Jenő, és Vekerdy Tamás pszichológusok rendszeresen okították a hallgatókat a műsorban. Nagyon kedveltem őket, el is olvastam szinte valamennyi könyvüket. Részben Vekerdy hatására köteleztem el magam a Waldorf pedagógia irányába, melynek gyümölcseit 2 gyerekünk még most is élvezi. Mindig megkönnyebbülés, amikor a médiában hallva a közoktatás vitáiról, problémáiról - pl. osztályzás, vagy nem osztályzás (a waldorfban nincs osztályzás) , viták a különböző tankönyvekről (a waldorfban nincsenek tankönyvek. Azért érettségi előtt előkerülnek, és csak ámulok, politikával mennyire átszőtt egy történelemkönyv.), a mobiltelefonokat pedig mindig is le kellett adni -  konstatálom, hogy engem ez nem érint, és csak vállat vonok. Mondjuk, ez nem tűnik túl nagy társadalmi felelősségvállalásnak! 

Éppen a teraszajtóval szemben ültem, amikor megláttam Miát a kerítésünkön kocogni, nyomában egy vörös-fehér foltos macskával. Beszaladt a lombok alá, ahová az idegen már nem követte, de lehet, hogy azért torpant meg, mert meglepődött, hogy a sarokban még egy hasonló példány tartózkodik. Ugyanis Mau éppen ott heverészett. (Sok kicsi sokra megy, ezúttal 2 kicsi sokra megy.) Nem tudtuk meg, hogyan folytatódott volna a történet, mert ijedtemben az ajtóhoz küldtem Kenyéradót, hogy elzavarja a betolakodót. Persze lehet, hogy jogosan tartózkodott a területen az idegen, mert a nőstény macskák territóriuma a hímekén belül található (ezt is az alábbi könyvből tudom). De hová lett Fekete Párduc? Eddig úgy tudtuk, az ő területe az udvarunk... 

 Egyik délelőtt Mau folyamatos nyávogásba kezdett. Mi lehet a baja? Az alom tiszta volt, nem sokkal előtte reggelizett, a vizes tálkája sem volt üres, Igazda szobája is sarkig nyitva állt előtte. Aztán megvilágosodtunk, hogy a  testvérkéje - aki éppen valahol kint bóklászott - hiányzik neki. Igazda kiment az udvarra, és hívni kezdte Miát. Általában elég közel vannak ahhoz, hogy meghallják a hangját, ezért a hívásra reagálni szoktak. Most is hamarosan megjelent, erre Mau kiszaladt az ajtón, és boldogan játszani kezdett vele. Máskor is volt már ilyen, hogy kereste, amikor egyedül volt itthon. Szívet melengető volt az elmúlt hűvös napokon az udvari széken összebújva látni őket. 

A neten olvasgatva megállapítottam, hogy egybehangzóan az a véleménye a macskamentőknek, hogy a gazdák ivartalaníttassák állataikat, és csak egy kifutóban engedjék ki őket a szabadba. Amíg nem jártak ki a cicáim, könnyű volt egyetérteni velük, de most - látva milyen lelkesedéssel szaladnak ki a szúnyogháló lamellái között etetés után -, már nem tudnám osztani a véleményüket. Legalábbis a bengáliakat tekintve. Nem gondolom, hogy egy kifutó ugyanazt az élményt adná, mint bóklászni az éjszakában, bőrükön érezni a növények érintését, mindent megszaglászni, zsákmányra vadászni.  Mivel eddig csak benti cicáim voltak, van viszonyítási alapom arra nézve, mennyire szenvedélyesen élvezik a szabadban való sétákat. Mivel kevésbé forgalmas környéken lakunk - és azt remélem, hogy a nagyobb forgalmú nyílt terepre nem mennek a cicáim -, bátrabban eresztem ki őket.  Ennek ellenére volt már olyan, hogy vacsorára híváskor az egyik megjelenése előtt fékcsikorgást hallottunk. Persze, más körülmények között én sem engedném ki őket, a fenti gondolatmenet kissé szentimentális, nem hiszem, hogy a macskák fejében bármi érzékszervi tapasztalattal járó élmény ilyesféle nyomot hagyna. Benti cicáim beérték a lakás, és esetleg az erkély adta lehetőségekkel, nem tapasztaltam, hogy valaha is hiányérzetük lett volna. Van olyan barátunk, aki bár kertes házban lakott, mégsem engedte ki a cicáit, mert volt tapasztalata arról, milyen az, amikor egy autó kerekei között veszíti el kedvencét. Úgyhogy valószínűleg azért beszélek ilyen könnyedén a témáról, mert sosem történt velem ilyen. 

Anya tanításai + macskás téma (1): a kígyózó sorban várakozó könyvek közül sorra került nálam Desmond Morris: Miért csinálja?... A macska című kötete. Macskamániásként már régen el kellett volna olvasnom, mert - bár a kérdések egy részére tudom a választ - azért sok újat is tanulhattam. Például, hogy amikor üdvözléskor a lábunkhoz dörgölőzve felágaskodik, azt azért teszi, mert az arcunkhoz szeretné érinteni a pofáját, csakhát  túl magasak vagyunk. Vagy, hogy a nőstény macskák vadászterülete kb. tizede a hímekének, és hogy azért szűkül függőleges csíkká a pupillájuk fényben, és nem kerek ponttá, mert sokat vadásznak sötét pincékben, ahonnan előjőve szemhéjukat kissé leeresztve szabályozni tudják a szemükbe jutó fény mennyiségét, ezért nem kápráztatja el őket a hirtelen jött világosság. Állítólag nem azért hordtak a kalózok szemtakarót, mert félszeműek voltak, hanem, hogy lemenve a hajó belsejébe a napfényről, letakart szemüket szabaddá téve lássanak. Vagy hogy a macskagyökér és a macskamenta belsőleg alkalmazva nyugtatóan hat a macskákra. De sok egyebet is megtudhatunk a cicák történetéről, rokonságáról... Szóval macskabarátoknak kötelező és élvezetes olvasmány. Szinte szégyellem magam, hogy csak most került terítékre, hogy betömje tudásom hézagait, egy számomra ilyen fontos témában.

1. Kb. 10 éve - amikor fontolgattam egy blog írását, de még nem találtam ki, hogy mi legyen a témája -, éppen a gyerekeknek magyaráztam valamely élettapasztalatomat,  amikoris Kenyéradó mellettünk elhaladván viccesen megjegyezte, hogy írhatnék blogot anya tanításai címmel. Innen jön, hogy a nem macskás témájú sorokat így kategorizálom.

Először nem jutott eszembe, ki az az irodalmi alak, akihez a lenti iromány alapján hasonlítanám a maukat. Aki nagynak és félelmetesnek látszik, pedig kicsi és hétköznapi. Végül rájöttem, hogy nem kell messzire menni, Oz az, akire emlékeztetnek. Arra viszont esküdni mertem volna, hogy hosszú ó-val írandó a neve, de rövid, mint Ámosz Oz - izraeli író - neve. Aztán eszembe jutott egy Neurotic szöveg a múltból: "Oz, a nagy varázsló..." A további szöveget nem idézem, mert nem szalonképes. Rongyosra hallgattam - hogy ilyen képzavarral éljek - azt, az élőben felvett koncertjüket - csak ilyen formában lehetett hozzájutni, és mivel én csak később csatlakoztam be az alternatív zenei világba, ezért már nem láthattam őket színpadon -, melyet kazettáról kazettára másolt a lázadó ifjúság. Pajor Tamás szövegei most is ütősek, aki ha nem tér meg az utolsó pillanatban a Hit gyülekezetébe - ahol hasonló kreativitással kamatoztatta remek szövegírói képességeit -, és szokik le egyik napról a másikra a drogokról és az alkoholról, bizonyára azóta már rég valamely kábítószer áldozata lett volna.

Már megírtam ezt a részt, amikor az alábbi egeres eset történt, és bár ez a legjelentősebb történés mostanában a cicák életében, mégsem akartam megváltoztatni a bevezető szövegét. Gondolkodtam, hogyan lehetne átkötni Oz történetét egeres témára - a címre bőven támadtak asszociációim: Egerek és emberek, ami Steinbeck kisregénye; a népszerű magyar animációs film, a Macskafogó; vagy Örkény István színműve a Macskajáték (azt hiszem, ezt választottam volna, mert leginkább ebben van lehetőség asszociációkra) - , de csak azt a részt találtam, amikor a bádogember megmenti egy vadmacskától a pockok királynőjének életét, akit egérnek néz. Annyira ismert ez a regény, hogy talán itt megengedett a spoilerezés. Gyerekkoromban olvasva még nagyon mesebelinek tűnt a regényben a tornádó, manapság gyakorta előfordul, akár Magyarországon is. Fura, hogy milyen az emlékezet! Amikor rés támad rajta, az ember kitölti valami mással. Például úgy emlékeztem, hogy úgy lepleződik le Oz a regényben, hogy beszalad egy egér a paraván mögé, amitől ő megijed, és kirohan onnan. Még szerencse, hogy mindennek utánanézek mielőtt leírom, ezért kikerestem a fenti részt a könyvből, és egészen mást találtam az adott helyen. (A Gyáva Oroszlán elordítja magát, erre Totó, a kiskutya megijed és feldöntI a paravánt. Ezáltal láthatóvá válik Oz.) Azt is megtapasztaltam, hogy ugyanez történik a saját emlékeimmel. Ezért inkább mindent azonnal leírok, és néha nagyon meglepődöm, amikor később elém kerülnek a tények.

Amikor még benti cicák voltak, rendszeresen láttunk átmenni a kertünkön egy hatalmas fekete kandúrt, akit el is neveztünk Fekete Párducnak. Mióta kijárnak a mauk, ő is - és minden más erre járó cica is - eltűnt az udvarról. Arra gondoltunk, talán a párducmacska eredet miatt olyan félelmetes szaguk lehet a kis, ártalmatlan mauknak, ami valami gólemet sejtet, amitől a harcedzett kóbormacskák is megijednek.

 Tegnap délután arra lettünk figyelmesek, hogy Mia pofozgat valamit a fűben. Óvatosan a szájába vette, arrébb vitte, aztán ott megint kicsit pofozgatta. Kenyéradó szerint, mivel bengáli, buddhista, ezért nem öl meg más élőlényeket, úgyhogy csak játszott vele:-) A gyerekek közelebb mentek megnézni, mi az, és amikor látták hogy egy cuki egér, egy befőttes üveggel visszamentek, és begyűjtötték. Mia felháborodottan nyávogott, hogy elvették a zsákmányát. Két részre szakadt a család, az egyik fél azt mondta, hogy mentsük meg az egeret, tegyük ki a közeli parkba. A többiek - én, a gonosz, evolúciós és reménytelenül macskapárti szemléletem miatt szintén idetartoztam - vissza akarták állítani a természet rendjét, és ha már levadászta, odaadtuk volna neki, hogy learathassa a babérokat. A másik oldal egyik képviselője az orrom elé dugta a befőttesüveget. Így láthattam, ahogy a jóllakott kisegér - mivel előtte búzadarával jól megetették - szaglászott és ágaskodott, hogy végre kijusson a szabadba. Hamar meglágyította a szívem, és végül elengedték a fűben. Persze, azért jó messzire a házunktól.

A következő napokban Mia - bár megjelent az etetések alkalmával - nem vett táplálékot magához. Mi baja lehet? Először arra gondoltunk, hogy megsértődött, mert elvettük a játékát, meg behoztuk az udvarról a kedvenc alvószékét, amit én kisajátítottam. Este oda is jött hozzám, szemrehányóan a szemembe nézett, mintha azt mondaná: "Hogy képzeled, hogy a székemben ülsz?" Asza sem akart megismerni anno, miután néhány hónapra kölcsönadtuk anyukámnak. Az is felmerült, hogy az éjszaka folyamán jóllakott az általa vadászott zsákmánnyal. Ennek ellentmond az a tapasztalat, hogy amikor még kiscicaként, egyik éjszaka felfalták az egész napra kirakott száraztápot, másnap ugyanúgy kérték a reggelijüket. Talán, ha ez lenne az oka, meg sem jelenne etetéskor. Az is lehet, hogy megunta ezt a fajta macskakaját. Erre is volt már példa  Aszánál, amikor nem volt hajlandó megenni az általa addig fogyasztott márkájú nedves macskaeledelt. Ez eléggé abszurdan hangzik, hogy az egykor maradékokkal táplált háziállat a huszonegyedik századra ilyen válogatós lett. Egy hagyományos állattartónak eszébe nem jutna, hogy így elkényeztesse a ház körül sertepertélő jószágot, de hogy megmentse az általa elejtett, ráadásul igencsak kártékony rágcsálót, ez aztán mindennek a teteje. Ennyire el vagyunk rugaszkodva a valóságtól, mi, városlakók. Pedig a mi családunk egy része még évente néhány hetet nomád körülmények között tölt - én már nem vagyok képes rá egy ideje, de az élményt átmentettem egész életemre - és akkor teljesen átlényegülünk. A vidéki gyermekkor hatásait nem tudom pótolni, és arra sem vagyok büszke, amikor huszonévesen megállt a vonatunk egy vidéki állomáson, és én kinézve a koszos ablakon - egy ideje nem vonatoztam, de vajon még mindig olyan koszosak? Csak nem? - ezt mondtam: "Itt is szállnak fel emberek?!" Pedig ők biztosan többet tapasztaltak életről, halálról, mint én, aki még egy disznóvágáson sem vettem részt sohasem. Visszakanyarodva az eredeti témához, amikor végül Mia kétszer is hányt, meggyőződhettünk róla, hogy a legkézenfekvőbb magyarázat igazolódott be, miszerint beteg - harmadnapja nem evett, "se sokat se keveset".

Anya tanításai (1): R. Bradbury: Fahrenheit 451 című regényét olvasva nem tudtam kellően átélni a történetet, mivel ma már nem úgy van, mint a könyv írásának idején volt, azaz, egy könyv minden példányának megsemmisítésével  a 21. században már nem tudjuk eltüntetni az adott művet a világból. Nincs szükségünk nyomdára, szabadon letöltünk, másolunk. (Arra az esetre írom, ha nyomomra bukkanna az internetrendőrség és rám törne, mint a Brazil című legendás filmben, hogy "Áá, én sosem tennék ilyesmit, csak hallottam róla!") Lehetetlen, hogy egy dokumentumnak minden egyes letöltött darabját eltüntessük, nem kell a fejünkben őrizni pontatlan másolatokat.  Mivel "az internet nem felejt", ma már nem tudunk csak úgy megszabadulni egy dokumentumtól. Az, hogy könnyedén másolható egy iromány, számomra jelentősen csökkenti e könyv elolvasását követő katarzis lehetőségét, hiszen - anélkül hogy spoilereznék - nem érvényesül maradéktalanul a mondanivalója. Én vagyok annyira szőrözős racionális, hogy belekössek a részletekbe. Nem örülök annak, hogy egy filmet sem tudok úgy végignézni, hogy ne agyaljak közben azon, hogy mennyire reálisak benne bizonyos - akár lényegtelen - apróságok. Úgyhogy megvan az elvi lehetősége annak, hogy ettől a blogtól sem tudnék megszabadulni, ha egyszer úgy döntenék, hogy mégsem szeretném mások elé tárni a gondolataimat.   

1. Kb. 10 éve - amikor fontolgattam egy blog írását, de még nem találtam ki, hogy mi legyen a témája -, éppen a gyerekeknek magyaráztam valamely élettapasztalatomat,  amikoris Kenyéradó mellettünk elhaladván viccesen megjegyezte, hogy írhatnék blogot anya tanításai címmel. Innen jön, hogy a nem macskás témájú sorokat így kategorizálom.