A hetvenes években adták ki a bölcs bagoly sorozat köteteit, melyek gyerekeknek szóló, gazdagon illusztrált, tematikus, ismeretterjesztő könyvek voltak. A sorozat egyik tagja volt az Erdei esztendő című. Ez a könyv sorba vette, hogy mi történik egy erdőben egy év alatt, a hónapok során. A fenti cím a könyv egyik fejezetének címe. Mint reál érdeklődésű gyerek, nagyon szerettem ezeket a könyveket, amelyik kötet nem volt a tulajdonomban, azt előbb-utóbb kikölcsönöztem a könyvtárból, ahová, amint megtanultam olvasni, rendszeresen jártam. Ma is emlékszem az érzésre, amikor a roskadozó polcoktól tobzódva sétálok a sorok között. Egyik bevésődött emlékem, amikor az iskola keretében először jártam a gyerekkönyvtárban. Anyukám is mindig vitt magával a felnőttbe, ahol néhány polcnyi gyerekkönyv is helyet kapott, úgyhogy amíg válogatott, én ott garázdálkodtam. Már önállóan, nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és mindig több könyvet vettem ki, mint amennyit el tudtam olvasni. Most is átélem azt a hangulatot, amikor otthon sorban kiveszem a táskámból, és szemrevételezem az aznapi zsákmányt. Várakozásteljes izgalom futott át rajtam, ahogy belelapoztam a kötetekbe. Felnőttként mindent elkövettem, hogy olvasóvá neveljem a gyerekeimet - minden este, gyakran napközben is meséltünk nekik, három hetente gyerekkönyvtárba jártunk, a felnőttben is a polcok árnyékában bújócskáztak, amíg én válogattam, hangoskodásukkal megzavarva a hely áhítatos csendjét és mindkettőnket jócskán láttak könyvekbe temetkezni  -, egyelőre mégsem sikerült továbbadnunk ezt a szenvedélyünket. Az elsőszülőttnél eleinte tapasztalható volt néhány felvillanás pl. Harry Potter könyvek, de aztán ez is leáldozott. Annak ellenére, hogy látom az e-könyvekben rejlő lehetőségeket - nem foglalják a helyet, könnyű keresni bennük, és ha nem lennének, én nem is tudnék már olvasni -, elismerem, hogy semmi sem fogható egy szép és illatos könyvben való lapozgatás élményéhez.

Mivel még nem volt kinti cicám, eléggé alulbecsültem a mauk hidegtűrését. Nyáron azt gondoltam, hogy amikor beköszönt az ősz, már nem fognak olyan lelkesen udvarozni. Ehhez képest még 10 fokban is kikéredzkednek - nyávogva hívva ki Igazdát -, és akár az éjszakát is kint töltik. Gyakran összegömbölyödve alszanak kint, a kedvenc székükben, legfeljebb összebújnak, ha hűvösebbre fordult az idő. Pedig nem ígér sokat a rövid szőrük, de közelebbről megnézve jóval sűrűbb a bundájuk, mint egy sima házi macskának. Azért az utóbbi napokban már nem kívánkoznak ki éjszakára. Az is meglepő, hogy alig hullajtják a szőrüket, alvópárnájukon is alig találni szőrszálakat. Pedig alapélményünk, hogy mindenféle ruhakefét kellett beszereznünk, hogy megszabadítsuk Kenyéradó ruhadarabjait aktuális cicánk aktuális vedlésének nyomaitól. A rendszeres dörgölőzés  csak fokozta a nehézségeket. Megfigyeltük, hogy előző cicánk valahol 10 éves kora után már nem vedlett többet. Kedvenc alvóhelyük felülete pedig alig látszott ki a sok elhullajtott szőrszáltól. Kérdezgettem rövidszőrű macskákkal bíró ismerőseimet, hogy tapasztaltak-e a mi élményeinkhez hasonlókat, de nem igazolták vissza ezt a megfigyelésemet. Ez is egy bengáli tulajdonság lenne? 

Igazda az ebédlőben ült a kanapén, Mau pedig a teraszajtó túloldalán nyávogott az udvaron. Szigetel az ajtó annyira, hogy nem lehet hallani a kinti zajokat, csak azt láttuk, hogy mozog a szája. Igazda nem mozdult, hogy beengedje Maut, mert akart néhány nyugodt percet, mivel előzőleg teljesen lefárasztotta a ragaszkodásával. Hogy mindenhová nyávogva követi, ha leül, mögé fekszik a székre. Amikor a testvére ült az asztalához, megszokásból hozzá is odabújt Mau. Igazda szerint unatkozik, foglalkoztatni kellene valamivel. Erre a célra szereztünk be annak idején egy klikkert, hogy megtanítsuk őket apportírozni, azaz az eldobott tárgyat visszahozni. A bengáliak állítólag ezt szívesen csinálják. Eddig nem mutattak erre hajlamot, és mivel az sem jött be, hogy szeretnék a vizet, ahogy minden bengáliakról szóló fajtaleírásban szerepel, most is szkeptikus vagyok. Aszát, persze, ebben sem érhetik utól, akinek volt egy kis belül csörgő plüss hala, amit ha eldobtunk, utánaszaladt, a szájába vette, és vissza ugyan nem hozta, de büszkén hordozta. Akkor tűnt el a Haláp, amikor az éjszaka közepén támadt kedve játszani vele, vadul pofozgatni kezdte, mire a Haláp csörgése felébresztette Kenyéradót, aki nem tudott visszaaludni a zajtól, ezért úgy eldugta Asza elől, hogy soha többé nem találtuk meg. Lehet, hogy kidobta? 

Most, hogy a mauk gyakran az egész éjszakát a szabadban töltik, a két étkezés közötti idő alvással telik. Ennek helye az ebédlőasztal alá betolt székek székpárnáin van, ha az asztalterítő elég hosszú ahhoz, hogy lelógva eltakarja őket. Ha ennél rövidebb, akkor más helyet keresnek a pihenéshez. Másik kedvenc helyük Igazda szobájában van, valamelyik kárpitozott széken, vagy a számukra kibélelt rekeszekben - ahogy a lenti képen is látható. Nem szívesen gömbölyödnek a takarójára, mert túl kemény a fekhelye, a tatami. Ha bent töltik az éjszakát, akkor is csak ezek a helyek jöhetnek szóba. Kiscicaként néhány hétig a lábunkhoz telepedtek éjszakára, de aztán inkább a mellettünk lévő kanapéra helyezték át a székhelyüket. Amikor ideköltöztünk, biztonságos helyre találtak az ágyneműtartóban, a ruháim között. Ennek ellenére nem emlékszem, hogy szőrszálakat találtam volna valamely ruhadarabomon. Mindig hallottam, amint mocorognak alattam. Aztán megnőttek, és nem tudták többé bepréselni magukat ebbe a remek, védett kuckóba. Az előző lakásban való tartózkodásunk idején, vettem nekik egy puha macskakuckót, amit kihasználatlanság miatt végül elajándékoztam. De durva, rosszul emlékszem, a macskakuckót még Aszának vettem, és ő nem használta. Nagyon szeretett az emeletes ágy tetején aludni, ahová könnyű volt felugrania a közeli fekhelyről. Egyik gyerekünk egy magasított ágyon alszik, itt még sohasem láttuk a maukat. Az ugrás nem az erősségük, a magasabb helyekre karmaik segítségével húzzák fel magukat.  

Anya tanításai (1): ifjúkoromban hosszú órákat töltöttem vörös derengésben, a besötétített fürdőszobában fotók előhívásával és nagyításával - csak egy vörös izzó világított, mert egyéb fény hatására befeketedtek volna a fényérzékeny fotópapírok. Örülök, hogy átéltem ezt az élményt, de megkönnyebbülés volt a digitális fényképezés megjelenése. Izgalmas várni az előhívó folyadékban ázó fotópapíron lassan megjelenő és egyre élesedő képet, izgulni, vajon abban az egykori időben sikerült-e tökéletesen megragadni a pillanatot. Ha homályos lett a kép, nem volt mit tenni, végképp elveszett az esemény. Bár színeikkel, fényeikkel, szemcsézettségükkel jóval szebbek az analóg fotók, mégis megváltás volt, amikor azonnal láthattam a kattintás eredményét. Később akár magam is korrigálhattam a nem megfelelően sikerült részeket, mára már teljesen feljavíthatom a produkciómat. Jól érzékelhető ez, ahogy sorban következő gyerekeimről egyre több fotó - sőt videó - készült, melyeket egyre könnyebb volt otthon papírképpé varázsolnom, aztán már elég volt csak egy adathordozóra mentenem. Téved az az elmélet, mely szerint értékesebb, ha a fejünkben tároljuk emlékeinket. Nekem alig maradna néhány kép a múltból, mindig felülírná a jelen, vagy többé előhozhatatlanul lesüllyedne valahová mélyre. És érzékletesebb úgy átadni az élményeinket, hogy nem bízzuk azokat pusztán a hallgató fantáziájára. Rajtakaptam magam azon, hogy bizonyos történésekről már nincs is saját élményem, inkább a fotóra emlékezem, mely akkor készült. Például azt hittem, az az első emlékem, amikor babakocsiban tolt a testvérem és egy barátja. Aztán rájöttem, hogy a fejemben egy külső nézőpontból látom az egészet, nem a babakocsiból, úgyhogy ez nem lehet a saját emlékem. Viszont van egy fotó, amely éppen ezt az eseményt ábrázolja, úgy, ahogy bennem is él. A mobiltelefon pedig addig elérhetetlen távlatokat nyitott meg. Az alábbi videó az egyik első, melyet okostelefonnal készítettem: 

 1. Kb. 10 éve - amikor fontolgattam egy blog írását, de még nem találtam ki, hogy mi legyen a témája -, éppen a gyerekeknek magyaráztam valamely élettapasztalatomat,  amikoris Kenyéradó mellettünk elhaladván viccesen megjegyezte, hogy írhatnék blogot anya tanításai címmel. Innen jön, hogy a nem macskás témájú sorokat így kategorizálom.