Aki szintén járt zeneiskolába a hetvenes években, annak ismerős ez a cím. A szolfézs órákon alkalmazott könyv címe. Vajon most is ezt használják? Bár a könyv ígéretes külsőt mutatott, a foglalkozást mégsem zártam a szívembe. Hivatalosan részben ezért szakítottam meg zongora tanulmányaimat. Valójában a számomra jelentős stresszel járó féléves vizsgák voltak az okai. Nagyon izgultam miattuk, volt, hogy zongorázás közben egész testemben remegtem. Az év elején kapott illatos, új szolfézs könyv még reménnyel töltött el, de a hosszú, tömény órák túl nehéznek bizonyultak. Az sem segített, hogy a heti két óra egyben volt megtartva, a másfél óra pedig egy felsős általános iskolásnak még túl hosszú. Elismerem, hogy rengeteg szép éneket tanultam ott, de az egyedül éneklés, a hangközök gyakorlása és a zeneelmélet nem hozta közelebb hozzám ezt a tárgyat. Zeneileg képzett fiam is csak idősebb korában kezdett el érdeklődni az ott tanultak iránt, később hangszertanárától kellett bepótolnia, amit fiatalabb gyerekkorában elmulasztott az órákon. Ezek szerint addig nélkülözni tudta - pedig másodikos kora óta koptatta a padokat a zeneiskolában.

Észrevettem, hogy amikor Igazda a konyhában, vagy az ebédlőben tartózkodik, Mau halkabban nyávog neki mint, amikor hátramegy a szobájába. Olyankor jól megnyomja a nyávogás hangerejét, mint ahogy akkor is kiabál, amikor egy ajtó választja el a gazdájától. Igazda azt is észrevette, hogy nyávogás közben hasonlóan hangsúlyoz, mint mi, emberek, amikor beszélünk. Vajon egy más nyelven beszélő gazdával rendelkező bengáli másképp hangsúlyoz? Vicces lenne, ha nyávogásuk - akcentusuk - alapján meg lehetne különböztetni a különböző országból származó bengáli cicákat. Az ilyesmin az elején még ledöbbentünk, de most már hozzászoktunk, hogy ezek a bengálik nem kompatibilisek a többi házimacskával. Hogy elcsodálkoztunk az elején, amikor jelezte, hogy almot kellene cserélnünk! A múltkor találtam egy cicák viselkedéséről szóló könyvet, mely számomra nagyon érdekesnek ígérkezett. De aztán arra gondoltam, ez nem segíthet abban, hogy jobban megértsem a cicámat, mert rá más szabályok vonatkoznak. Ha őt akarom megérteni, eldobhatom eddigi tudásomat a macskák viselkedéséről.

Újabb eszközünk, mellyel Maut megpróbáljuk hozzám szoktatni: a churu, mely hosszúkás, kis fóliába csomagolt, májkrémszerű macskakaja, amit úgy kell kinyomni, mint a fogkrémet a tubusból, közvetlenül a cica szájába, úgy néz ki, mint egyes kávézókban a kávé mellé adott cukor. Szóval ezt imádja Mau, akár az ölembe is felugrik érte, ezért esténként így adják neki a fiúk. Közben azt is megengedi, hogy simogassam. Rácsodálkoztam, mennyire tömör, sprőd, de egyszersmind bársonyos a bundája. Eddig csak lopva tudtam megsimogatni, ezért nem érzékelhettem a különbséget előző cicáimhoz képest. Úgyhogy most igyekszünk minden nap csuruztatni, hátha egy idő után magától is az ölembe ugrik majd! A szomszédos intézmény lakójának -aki eteti - már engedi, hogy megsimogassa. Egyelőre annyival kerültem közelebb hozzá, hogy amikor kimondom a nevét, felemeli a farkát. Bezzeg Igazda! Amikor tanul, Mau tanácstalanul járkál fel-alá a lakásban, ha nincs itthon, unatkozva sétálgat az udvaron, mert nem játszik vele senki. Amikor beteg volt, és egész nap a szobájában aludt, Mau szolidaritást vállalt vele, ő sem jött ki a helységből.

Éppen, amikor kiálltunk az autóval az udvarról, akkor szaladt el Mau a szemközti járdán, az autók árnyékában. Még sosem találkoztam vele a birtokon kívül, így egészen másképp láttam, mint otthon. Úgy, mint egy idegen macskát. Így még különlegesebbnek tűnik a fizimiskája, élmény lehet meglátni egy macskabarátnak az utcán. A múltkor éppen a házban volt, amikor megkezdődött a fűnyírás az udvaron. Azt hittem Igazda szobájában elbújik majd az ágy alá. Helyette ijedten szaladgált a házban, és amint elcsendesedett az udvar, kiszaladt a macskaajtón át, és eltűnt a kerítés mögött. Érthető, hogy elmenekült, minél messzebb az ijesztő hang forrásától, hiszen biztonságosabb távol kerülni a veszélytől, még akkor is, ha az ágy alatt látszólag nem érheti el senki.

Bár betegségem miatt jóval lazább, és szókimondóbb lettem, mégis sokáig gondolkodtam, hogy bevállaljam-e az alábbiakat. De aztán győzött az "anya tanításai" elv, hogy elmondjak olyan dolgokat, melyeket nekem nem mondott el senki. Például a test öregedéséről az alábbiakban: a legnagyobb trauma az volt, amikor a fodrász megjegyezte, hogy milyen vékony szálú hajam van. "Hogyan lehetséges ez? Pedig már az általános iskolában is csodálták a lányok a hajkoronámat!" A betegségem miatt évek óta nehezen tudtam felemelni a kezem a hajamhoz, ezért nem érzékeltem, hogy már nem a régi. Máig idegen a hajam tapintása. Másik nagy traumám, hogy hattyúnyak helyett némí tokám lett. Ez annyira friss tapasztalat, hogy még meg sem szokhattam, hogy amikor lefele nézek, érzem, hogy az állam alatt torlódnak a szövetek. Először próbáltam ilyenkor feljebb emelni az állam, de aztán el kellett fogadnom, hogy ezután már így lesz. A karom is jóval vaskosabb lett az öregedés következtében kötőszövetté alakuló izmok miatt. Hol van már az az idő, amikor egy kezemmel átértem a karom, a vállam közelében, a legvastagabb részén! Meg amikor a turiban minden nadrág túl bő volt, és az eladónők ájuldoztak, hogy "hogy lehet ilyen karcsú derékkal élni!". Tükörbe is csak akkor nézek, amikor liftezek, mert ott kellően alacsonyan található a tükör, hogy kerekesszékből is lássam az arcomat. (Ugyanezért nem járok már kiállításokra - azon túl, hogy külön szervezést igényel bejutnom a múzeumokba - mert túl magasan vannak kirakva a képek.) Fodrásznál sem tudom szemrevételezni a vonásaimat, hiába van előttem tükör, mivel nincs rajtam a szemüvegem, csak elmosódottan látok. Volt olyan, hogy pesszimistaként, rozogábbnak képzeltem el magam, mint a valóságban voltam, ezért amikor hosszú idő után megláttam magam egy tükörben, pozitívan csalódtam. Ezt kevesen mondhatják el ebben a korukban. Arra sem számítottam, hogy 50 fölött nem lesz szükségem szőrtelenítésre. Az alkaromról például teljesen eltűntek azok a hosszú szőrszálak, melyek égnek álltak, amikor fáztam. Most, hogy eljött a nyár, látom, hogy már a lábamon sincsenek szőrök. Ha ezt tudtam volna előre, nem vásárolok az előző évben egy új lézeres szőrtelenítőt!