A cím József Attila: Rejtelmek című versének első sora, melynek olvasásakor nekem mindig ebben a feldolgozásban szólal meg a szöveg a fejemben. Most, hogy részt veszek egy irodalmi kör alkalmain, ahol különböző irodalmi szövegeket elemzünk, érzékelem, hogy mennyire másképp értelmezzük egy-egy vers egy-egy sorát. Az sem lehet egyértelmű, én miért választottam a fenti sort a blogbejegyzés címének. Amúgy azért, hogy arra utaljak, hogy eddig rejtőzködtem. Kicsit olyan ez a címadás, mint az általam igencsak kedvelt, de fiatal, eltérő generációba tartozó emberekkel nehezen játszható (mert ma már nem értik egymás asszociációit) Dixit társasjátékban kitalálni egy címet egy képnek, amelyre remélhetőleg csak egyetlen játékos fog rájönni, hogy melyik az én képem: 

Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, inkognitóban maradtam, és nem írtam a betegségemről, mondván, had legyek egészséges az olvasók fejében. Aztán rájöttem, hogy felesleges ez a rejtőzködés, mert akik olvassák a bejegyzéseket, ők az ismerőseim, akik úgyis tudnak az állapotomról. Mivel nem tudok önállóan mozogni, ritkán mozdulok ki a lakásból. Amikor Kenyéradó egy vendéggel a közelben található üzletekről beszélgetett, különböző utcanevekkel dobálózva, én csak néztem, mert nincs mentális képem a közvetlen környezetemről sem. Amikor tavaly végigmentünk egy belvárosi sétálóutcán - engem csak végigtoltak -, meglepődve tapasztaltam, hogy tele van az utca külföldi turistákkal. Amikor én utoljára sétáltam, még jóval kevesebben voltak. A múltkor elmesélték a gyerekeim, milyen frizura, milyen ruha a divat mostanában, mert sosem járok kint, hogy a saját szememmel lássam. Elidegenedtem a külvilágtól, túl kevés inger ér, amelyen elgondolkodhatok, amiről itt írhatok. Ráadásul már csak egy cicánk van, aki alig van szem előtt, mert egész nap Igazda szobájában alszik. Írnom is egyre nehezebb, és bár már régóta diktálóprogrammal írok, jócskán akad a szövegben utólagos javítanivaló, amit a billentyűzeten kell bevinnem. Ezért először be akartam fejezni ezt a blogot, de aztán optimistább hangulatba kerültem, és úgy döntöttem, ezentúl csak ritkábban, de írok. Amikor a bejegyzések utómunkálatait végzem, szinte flow-ba a kerülök, ilyenkor ha kommunikálok is valakivel, lélekben máshol vagyok. Egészen addig pörgök, amíg kikerül a bejegyzés. Gondolkodtam rajta, hogy minek teszem ki a netre a gondolataimat, ha nem fontos, hogy hányan olvassák. Lehet, hogy mégis csak magamutogatásból? Hiszen másképp elég lenne csak egy mappába írnom a gépemen. Aztán rájöttem, hogy ez rendszerességre sarkall. Másképp csak halogatnám az írást. Abba is hamar belefáradnék, hogy Igazdánál képekért kuncsorogjak, és a szöveg csiszolgatására sem fordítanék ennyi időt - ha egyáltalán lenne szöveg. Viszont ha rosszabb hangulatba kerülök, újra meg újra felmerül, hogy végképp befejezem az írást. 

Tegnap Mau leült Igazda elé, és nyávogni kezdett. Ő rögtön tudta, hogy játszani akar, mert unatkozik. Ezért elővette a macskapecát, és kezdődhetett a vadászat. A legjobban fedezékből szeret támadni, egy asztal alá betolt székről, vagy a kanapé alól. Még ilyenkor sem hagyja figyelmen kívül a pozíciómat, szaladgálás közben is gondosan elkerül engem. Elkapja a madzagot, és nem ereszti. Naponta többször nyávogva követeli, hogy játsszanak vele, gyakran az udvaron - a bezárt teraszajtó túloldalán - nyávog, hogy Igazda menjen ki hozzá. Hiába, Miát nem tudjuk pótolni, teljesen hiányzik a repertoárunkból a szaladgálás, meg a vadászat - nekem főleg. Ilyenkor szoktak azzal szórakozni a gyerekek, hogy az üveg túloldalára téve az ujjukat, Mau megpróbálja megszagolni a másik oldalról. A videó a tél első hóesésekor készült:  

 Nemrég derült ki, hogy van egy ismerősünk, aki bengáli cicákat tenyészt. A minap felhívott bennünket, hogy menhelyes ismerősei körében adódott néhány örökbe adandó bengáli - a fehér alapon világosbarna foltokkal és igéző világoskék szemekkel rendelkező hóbengáli persze már elkelt - , nem szeretnénk-e egy társat Maunak, így, 3 hónappal Mia eltűnése után. Megnéztük a képeket ugyan, de egyhangúlag úgy gondoljuk, ha másik cicát szeretnénk, csakis egy cuki, hízelgős, ragaszkodó normál házicicát választanánk. Mau annak ellenére sem lett szelídebb, hogy már nem hozták oda hozzám erőszakkal hónapok óta - úgyhogy vége a hetek óta tartó embargónak, hogy hátha így megszelídül, mostantól újra magamhoz hozatom időnként - még mindig úgy szalad el mellettem, hogy közben aggódva rám sandít. Mau - bár végig jelen volt a beszélgetés alatt - mivel nem érti az emberi beszédet, nem gondoltuk, hogy ennek következménye lehet. Másnap - mióta Mia eltűnt (miaóta), azaz 3 hónapja először - lepisilte az egyik ágyat. Fura lenne azt mondani, hogy azért, mert előzőleg egy ilyen általa nem kívánatos lehetőségről beszélgettünk, de túl valószínűtlennek tűnik, hogy gondolkodás nélkül véletlen egybeesésnek tekintsük... 

Volt olyan, hogy eszembe jutott valami javítanivaló egy régebbi blogbejegyzésben. Bizonyos számú bejegyzés felett esélyem sincs megtalálni egy adott bekezdést a látszólag random adott című irományok között. Mivel eléggé rendszerező típus vagyok - akinek szintén örömet szerez, ha a digitális óra számlapján négy egyforma szám szerepel, például 22:22, az tudja, miről beszélek, az is szempont, hogy a bejegyzések idejének listájából ne maradjon ki a január, ezért gyorsan, még az első hónap végén útjára kell bocsátanom ezt a bejegyzést, és az sem véletlen, hogy a kilencvenes években egyik kedvencem volt P. Greenaway Számokba fojtva című filmje -, az is eszembe jutott, hogy kellene készítenem egyfajta tartalomjegyzéket. Hamar elvetettem az ötletet, ekkora munkát még én sem vállalnék ezért. 

Egyik gyerekünk olvasta valahol, hogy a házicicák személyisége gazdáik vonásait tükrözi. Átgondoltam, és arra jutottam, hogy mindenkori cicáim között felülreprezentálva voltak az undok idegengyűlölők, akik megtámadtak minden betévedő vendéget. Ilyen lennék? Pedig én imádom a vendégeket, legszívesebben minden napra hívnék embereket a lakásunkba. Határozottan feldobnak és inspirálnak. De eredetileg erősen introvertált vagyok, talán ez érződik a cicáimon. Mau nem tartozik ezen vérengző háziállatok közé - megkönnyebbülés, hogy már nem kell az erre járók testi épségéért aggódnom -, sőt, menekül az idegenek elől. Inkább olyan, mint kamaszkoromban én voltam, amikor nem szólaltam meg egy idegen társaságban. Az ismerőseimnek ciki volt magukkal vinniük a barátaik közé. Felnőtté válva aztán fokozatosan oldódott ez a tulajdonságom, az anyukává válással aztán végképp megoldódott, a gyerekeimért már határozottan kiálltam. Ebben a korban lévő, hasonlóképpen gátlásos gyerekemen is látom már a változás jeleit.