Bár még nincs tél, de hó esett. Itt - a város peremén -, még most is akadnak hófoltok, amikor a belvárosban már nyoma sincs. Gondolkodtam - mit is adhatnék neked :) -, hogy csak december 1-én tegyem láthatóvá ezt az irományt, hogy a cím első fele is releváns legyen. De így legalább trendi leszek azzal, hogy előbbre hozom, mint ahogy a feldíszített karácsonyfák is egyre hamarabb jelennek meg a plázákban, és a black friday is egyre hamarabb kezdődik a boltokban. Végül úgy sikerült, hogy mégis a tél 1. napján sikerült közzétennem. Az alábbi zenekar is korábban működött, mint ahogy én eszméltem, különben is - igaz, hogy néhány évvel később -, én Beatles rajongó voltam. Ha a hatvanas évek Londonjában éltem volna, biztosan ott sikoltoztam volna a koncerteken az első sorokban. (Most, hogy zeneértő, meg black metal kedvelő is van a családban, jobban hangzana, hogy a rivális Rolling Stones rajongóinak körébe tartoztam, de nem ez az igazság. Azt is nagyon sajnálom, hogy gyerekkoromban nem találkoztam komolyzenével, ezért nagyjából kimaradt az életemből ennek átszellemült élvezete. Bár élvezem, sosem lesz olyan az eredmény, mint azoknak, akik ezt "az anyatejjel szívták magukba" és gyerekkorukban az Opera Diótörő előadásán töltötték a karácsony nulladik napjának délutánját.) Rendszeresen jártam a Rákóczi úti Keravillba újabb Polimer kazettákért, hogy felvehessem az akkoriban a Petőfi rádióban leadott "A Beatles együttes összes lemeze" című adásban hallható számokat. Ha fontos eseményekről értesülünk, bevésődik, hogy mit csináltunk éppen, amikor tudomást szereztünk róla. Amikor elhangzott a híradóban, hogy John Lennont merénylet érte, én éppen a fürdőkádban álltam, egy törölközőbe csavarva. Mint, ahogy arra is emlékszem, amikor egy turiban először láttam a tévében az ikertornyok elleni támadást. A nálam 6 évvel idősebb Kenyéradó már arról mesél, hogy ifjúkorában 3 részre szakadt kortársai köre: Omega, LGT és Piramis rajongókra. Azért is kellene megvárnom a decembert, mert elsején van advent 1. vasárnapja, így a karácsonyt várva még aktuálisabb lenne ez a dal. De mivel vagyok annyira renitens, direkt egy nappal előbb igyekszem kirakni az irományom, ha Igazda - így a ZH-k bűvöletében - időben szállítja a muníciót, azaz a képeket és videókat. Mivel Igazda annyira el van havazva :), Kenyéradót kértem meg, hogy videózza le Mau járását - a nézését nem kell :) Csodálkoztam, amikor azt mondta, ő nem lát semmi furát benne. Úgyhogy ítéljétek meg magatok!
Mau fáradtságos betanítása a macskaajtó használatára megmutatta, hogy intelligencia terén kihívásokkal küzd. Egyik fiunk ezt úgy fogalmazta meg, hogy "Maunak csak egyetlen agysejtje van". Azért kb. egy hét alatt sikerült a fejébe vernünk az udvarra kijutás ezen újabb lehetőségének módját. Most már önállóan használja, és bár az ajtó csapódásának hangját halljuk, amikor fejével felnyomja, nem mindig tudjuk, hogy éppen a lakásban tartózkodik-e. Amikor éjszaka hó esett - bár még nem volt tél, és még az ünnepek sem jöttek :) -, reggel kijutva az udvarra, először nem mert leugrani az ablakból, hiszen ő most találkozott először efféle jelenséggel. Másodszorra már bevállalta a havat, de hamar visszajött, nyilván nem esett jól neki a hideg és vízes közeg a talpa alatt. (Erről eszembe jut Salman Rushdie: Talpa alatt a föld című regénye) Nagy könnyebbség nekünk, hogy nem kell lépten-nyomon nyitogatni neki az ajtót ebben a hidegben. Persze mindig próbálkozik, hátha kiengedjük az ajtón, és annak ellenére, hogy eddig mielőtt kiszaladt, mindig leült az ajtó elé és néhány másodpercig kifelé szaglászott, most, ha valaki kinyitja az ajtót, hogy kimenjen az udvarra, egy pillanat alatt kiszökik mellette. Bár nem tisztességes a hímsoviniszta szövege, mégis az alábbi KFT szám jut eszembe róla - amúgy a zenekar vezetőjének, Laár Andrásnak, a fia is Waldorf iskolába járt. Ezúttal minden stimmel: szép, buta és nő. Még manökenekre emlékeztető járása is erősíti a sztereotípiát, mintha tudatosan rátenne még egy lapáttal. Miára nem voltak - durva, hogy már múlt időben beszélek róla - érvényesek a fentiek, már a szemébe nézve is érzékelhető volt, hogy neki több értelmet juttatott a Teremtő. És vajon egy év és három hónapnál hosszabb időt?
Most, hogy egyedül maradt, Mau viselkedése megváltozott, jó cica lett. Sosem ugrik fel az ebédlőasztalra, hogy maradékokat keresgéljen. Két hét alatt csak egyszer kaptam rajta azon, hogy egy székről felágaskodva nyalogat egy már kiürült tányért. Nem portyázik a konyhapulton sem. Mióta beszerelésre került a macskaajtó, ritkábban használja a macskaalmot, inkább kimegy az udvarra, ha úgy hozza a szükség. A bútorzatot is teljesen megkíméli az efféléktől, már nincs szükség arra az elővigyázatosságra, hogy amikor kimegyünk a hálószobából, becsukjuk az ajtókat, nehogy mire visszajövünk, egy nem kellemes illatú folt legyen az ágyunkon, mint ahogy ez többször megtörtént az utóbbi egy évben. Előtte nem gondoltam, hogy mindenféle rosszaságnak Mia volt a forrása, de így legalább eltűnése kapcsán mondogathatom a közhelyet, hogy "minden rosszban van valami jó".
Amikor feküdtem az ágyon, Igazda odahozta hozzám Maut. Bár félt, és menekülni próbált, mégis sosem tudtam még ilyen közelről a szemébe nézni. Meglepődve láttam, hogy a füle élén egy fekete csík fut végig, mint amikor a nők - mivel én ezt sohasem csináltam és már nem is tudnám, de nem is akarnám (az is hidegen hagyott, amikor betegségem Facebook csoportjában azon sajnálkoztak a nők, hogy már nem tudnak magassarkú cipőben járni), csak sejtem, hogyan kell - szemceruzával "kihúzzák" a szemüket. Sajnos hamar kicsúszott Igazda kezei közül, és elmenekült, bár én még sokáig legeltettem volna rajta a szemem. Sokat szelídült ezekben a testvére nélküli napokban - régen sosem csinált olyat, hogy leül a székem elé, amikor benne ülök, maximum félve átszaladt előtte -, de azért nem annyira, hogy mellettem maradt volna.
Egy régi bejegyzésben, valamikor az elején, kértem az olvasóimat, hogy írják meg nekem a véleményüket erről a blogról. Csodálkoztam, amikor mindössze egy ismerősöm ragadtatta magát erre. Akkor még - a kezdetekkor - rövidebb bejegyzéseket írtam, lassabban, nehezebben, kevésbé gördülékenyen ment az írás. Mára már annyira belejöttem, hogy bármikor könnyedén tudok egy bekezdést iderittyenteni (szerintem ilyen szó nincs is). Azt hittem, többen fogják erre a felhívásra maguk elé kapni a billentyűzetet. Persze a többiek nem érnek rá úgy, mint én, - bár a visszajelző emberke sem az időmilliomosok közé tartozik - ezúton is köszönöm neki! Ismét megállapíthattam, hogy mennyire különbözőek vagyunk, és mennyire kiszámíthatatlanok az emberek reakiói, és nehéz levetkőzni saját beállítódãsainkat, alapvetően - bármennyire nem így akarjuk, mégis - mindig magunkból indulunk ki. 
Anya tanításai (1): a blogírás következtében önismeretem is bővült kissé. Idős ismerősünk mondta egyszer, amikor azzal próbálták egy programra csábítani, hogy általa jobban megismerheti önmagát: "Én már nem akarok újat megtudni magamról!" Tapasztalhattam, hogy még ha az ellenkezőjére törekszem, akkor is túl választékosra sikeredik, amit leírtam, annyira igyekszem, hogy ne legyenek szóismétlések az irományomban. Egyszer e-mail-ben kértem igazolást a házi gyermekorvosunktól, de annyira irodalmira sikerült a levél, hogy megkérdezte, tulajdonképpen mit szeretnék tőle. Érdekes, ahogy régebbi bejegyzéseimet olvasva némi személyiségfejlődést tapasztalok a macskatartáshoz való viszonyulásomban: érzékelhető, ahogy megváltozik a hozzáállásom, és ők benti cicából kintivé lesznek. Mondjuk az is ennek "köszönhető", hogy Mia eltűnt. Próbálom megkeményíteni a szívem, mint az előző korokban élt nők, akik oly gyakran veszítették el gyermekeiket felnőttkoruk előtt, hogy igyekeztek nem túl szoros kötődést kialakítani csecsemőikkel, hogy ne okozzon akkora fájdalmat az esetleges veszteség. 
Anya tanításai 2.: bizonyára - rajtam kívül is - sokan kedvelik a cinkéket. Rengeteg illusztrációra emlékszem gyerekkoromból, ahol a tél kedves színfoltjaiként voltak ábrázolva - hogy a Nyitnikék című tankönyvféleségről ne is beszéljek! Ehhez képest nemrég egy madarász ismerős előadásából megtudtam, hogy igazából vérszomjas túlélők. Kiszorítanak életterükből minden más énekesmadarat, elzavarják őket az etető közeléből, megtámadják őket, ha módjuk van rá, kiszívják a téli álmot alvó denevérek agyvelejét. Ezek után először arra gondoltam: én ugyan nem támogatom tovább ezt az életmódot, de annyira hiányzott a látványuk, hogy végül mégis raktunk eleséget az etetőbe.
1. Kb. 10 éve - amikor fontolgattam egy blog írását, de még nem találtam ki, hogy mi legyen a témája -, éppen a gyerekeknek magyaráztam valamely élettapasztalatomat, amikoris Kenyéradó mellettünk elhaladván viccesen megjegyezte, hogy írhatnék blogot anya tanításai címmel. Innen jön, hogy a nem macskás témájú sorokat így kategorizálom.
