Sarkadi Imre: Elveszett paradicsom című drámáját a rendszerváltás idején láttam a Nemzeti színházban. Akkoriban nagy színházba járó voltam. Például az egyik Tavaszi Fesztivál idején volt olyan, hogy egy héten hat estét töltöttem színházban. De ott voltam a Kamrában azon a Hamlet előadáson is, amelyet a szünetben félbeszakítottak, mert a címszereplő Ternyák Zoltán annyira kapatos volt, hogy nem tudta folytatni. Olyan is volt, hogy ugyanazon a napon két színházi előadást is megnéztem. Ez nem volt szerencsés, mivel az elsőként látott teljesen kiesett. Annak idején állójegyekkel anyagilag sem volt megterhelő a gyakori színházba járás. Ha maradtak üres helyek a nézőtéren, lecsaphattunk rájuk, de ha teltház volt, végigálltuk az előadást. Így láthattam annak idején a legendás Katona József színház, és a Radnóti  teljes repertoárját. Sőt, a kedvenceimet - az Übü királyt Básti Julival és Sinkó Lászlóval, vagy Jordán Tamás József Attila estjét, Amit szívedbe rejtesz címmel - többször is megnéztem.

Most, amikor ezt írom, tizennyolcadik napja nem jött haza Mia. Szokás szerint vacsora után kiengedtük, és reggelire nem érkezett vissza, hiába hívogattuk. Egy helyi Facebook csoporton keresztül is kerestük, többen megosztották az erről szóló bejegyzésemet. Amikor képet kerestem róla a bejegyzéshez, meglepődve tapasztaltam, hogy alig találok, szinte csak a jóval szelídebb Mauról készültek felvételek. Reményteli volt, amikor az egyik tag videót küldött arról a Miára hasonlító cicáról, aki hozzájuk szegődött. Volt, amelyikünk, mivel nagyon szerette volna, hogy Mia előkerüljön, felismerni vélte a látott felvételen. A videón látott macska Miától eltérő színét például azzal magyarázta, hogy biztosan koszos a bundája. De az alkata, és az arca annyira másként festett, hogy tarthatatlannak bizonyult az az álláspont, hogy ő a mi cicánk. Csalódottan kellett tudomásul vennünk, hogy nem lett meg Mia. Ha az ember nagyon reménykedik valamiben, akkor hajlamos a vágyainak megfelelően látni a tényeket, még akkor is, ha erre nincs semmi alapja. Pedig néhány napja megint két gyerekünk is róla álmodott. Akkor nagyon reménykedtünk, hogy estére előkerül. Többször bejárták már a környéket, hangosan szólítgatva Miát. Mau jól elvan a testvérkéje nélkül, még jobban tapad Igazdára, és velünk is barátságosabb. Kevésbé stresszes így léteznie, a természetben már régen külön utakon járnának a testvérével. Úgyhogy ismét felülbírálom magam, és úgy gondolom, a többes macskatartás csak kölyökcicáknál működik jól. Látszik, hogy ha egyedül lenne, már régen, és sokkal jobban megszelídült volna. A napokban láttam egy ismeretterjesztő filmet a macskákról, ami alapján ismét meg kellett hogy állapítsam, hogy ezek a mauk egészen másképp viselkednek, mint fajuk hagyományos képviselői. Legalábbis egyik-másik, genetikailag kevésbé a házimacskára jellemző tulajdonságokat képviselő példányuk. Mivel Igazdának már kissé terhes Mau szeretete, mostantól Kenyéradó eteti, abban a reményben, hogy éjszaka a mi ágyunkba jön majd aludni, és nekem is hagyja majd egyszer megsimogatni magát. De inkább vállaljuk részéről az eddigi távolságtartást, csak jöjjön vissza! Egyik előző bejegyzésemben írtam arról, hogy mennyire boldogan udvaroznak. Ennek következménye a mostani helyzet, mégis az a véleményem, hogy ezeket a bengáliakat szinte nem lehet megakadályozni abban, hogy kimenjenek a szabadba. Nem tudom elképzelni, hogyan tudnánk ezt megoldani, ha hirtelen emeletes házba kellene költöznünk. Így is bajt okoznak - jellemzően lepisilnek egy bútort - ha nem tudnak kijutni az udvarra.

Végre beszerelésre került az egyik ablak üvegébe a várva várt macskaajtó. Utána megkezdődött a fáradságos betanítás. Régebben azt vártam a mauktól, hogy intelligenciájuk folytán majd minden újdonságot hamar elsajátítanak. Ehhez képest hiába hívogattuk folyamatosan ketten is Maut az ablakhoz, hogy kijuttassuk a szabadba, miután már vagy tíz perce nyávogva várta ezt a pillanatot az ajtó előtt, ennek ellenére nagyon nehezen sikerült kitessékelni az ablakon keresztül. Befelé ugyanígy: kinyitották neki a macskaajtót, hívogatták, míg végre odatalált a bejárathoz. És ez a folyamat többedszerre sem lett gördülékenyebb. Majd egy hete kínlódunk vele, és - ha ki akar menni  - még mindig újra meg újra oda kell csalni az ablakhoz, és szinte átnyomni a macskaajtón. Az ajtajától külön fél, azt mindig előre fel kell emelnünk. Meg kellett hogy állapítsam, Asza már rég ki-be járt volna a macskaajtón, míg Mau még csak kapiskálta. Aztán többször is megtapasztaltuk, hogyha nem vagyunk a közelben, mégiscsak megoldja, hogy kijusson az ablakon át az udvarra. Ezek szerint csak elég kényelmes ahhoz, hogy bennünket használjon az efféle jelentős energiát kívánó tevékenységekhez, mint például a macskaajtó felemelése. (Igazságtalan vagyok, mert igazából fél a csapóajtótól.) Bár szerintem a kitartó nyávogással, és fel-alá járkálással nem jár jobban, legalábbis energiafogyasztás szempontjából. Kíváncsi vagyok, ha meglesz Mia - mert még reménykedem, hogy meglesz -, ő vajon hamarabb megtanulja-e. Az Igazdával való beszélgetés után már nem vagyok ennyire optimista abban, hogy előkerül. Elmondta, hogy amikor az udvaron hívni szokta Miát, ő mindig valahonnan a közelből kerül elő, nem szokott messzire elkalandozni. Többen vannak azon a véleményen, hogy valakinek megtetszett a gyönyörű bundája, és befogta. Ezt számomra nehéz elképzelni, mert még velünk szemben is annyira óvatos. De ha így történt, nem sok öröme lesz benne az új gazdának, mert Mia megszelídítése nem egyik napról a másikra megy végbe, ilyen előzmények után pedig még kevésbé valószínű, hogy valaha is öröme telik majd benne. Úgyhogy, lehet hogy majd kirakja, és egyszercsak megjelenik majd nálunk. Az nagy trauma lenne Maunak, aki szemmel láthatóan jobban érzi magát így, hogy nincs itt a testvére.

Anya tanításai (1): a biológia iránt elkötelezettként nagy hatással volt rám P. Wohlleben: A fák titkos élete című könyvének elolvasása. Mielőtt itt méltatnám, megkérdeztem róla erdész ismerősömet, hogy mennyire lehet komolyan venni a könyvben olvasottakat, mert bár biológia végzettséggel rendelkezem, ez a szemlélet annyira eltér eddigi ismereteimtől. Ő 60-70 százalékot mondott, úgyhogy kissé szkeptikus maradok, de ez azért  eléggé meggyőző számomra ahhoz, hogy itt írjak róla. Általa betekintést nyerhetünk egy erdő életébe, hogy gyökereik révén elektromos jelekkel kommunikálnak egymással a fák, hogy kész tápanyagokat juttatnak szomszédaiknak, ha azok gyengélkednek, Hogy különböző anyagok kibocsátásával jeleznek egymásnak, szóval hangok nélkül is tudnak üzenni a másiknak. Az már kicsit sok volt nekem, amikor arról olvastam, hogy a bennük áramló víz segítségével még az ultrahang tartományban érzékelhető hangadásra is képesek. Mindenesetre a könyv megváltoztatta szemléletemet a fákról, az erdőkről.

1. Kb. 10 éve - amikor fontolgattam egy blog írását, de még nem találtam ki, hogy mi legyen a témája -, éppen a gyerekeknek magyaráztam valamely élettapasztalatomat,  amikoris Kenyéradó mellettünk elhaladván viccesen megjegyezte, hogy írhatnék blogot anya tanításai címmel. Innen jön, hogy a nem macskás témájú sorokat így kategorizálom.