Gyerekkorom lengyel rajzfilmsorozatának címe, melyben egy kisfiú a kutyájával úgy oldotta meg a különböző problémákat, hogy varázsceruzájával lerajzolt valamit, ami utána életre kelt.

A minap Mau talált egy ceruzaelemet egy asztalon. Lepofozta a földre, és addig játszott vele, amíg az a székem lábához gurult. Mivel feszélyezte, hogy annyira közel került hozzám, a szájába vette az elemet, és - mint egy kutya - átvitte a szoba egy másik sarkába. Látva ezt a meglepő viselkedést, fellelkesültem, hogy bár a vizet nem szereti, mint rendes bengálihoz méltóan illene, de apportírozni azért hajlamos. Meg is beszéltem Igazdával, hogy előkeresi a klikkert, és megtanít majd neki különböző kunsztokat, például pacsit adni, meg vezényszóra leülni... Azzal viccelődtünk, hogy majd szerepeltetjük a vendégek előtt, persze mindketten tudjuk, hogy ez lehetetlen, mert Mau rendkívüli módon fél az idegenektől.

Írtam már arról, hogy - várakozásaimmal ellentétben - nem igazolódott be, hogy a mauk agytekervényei különösebben barázdáltak lennének, azaz nem igazán magas az IQ-juk. Arra viszont mostanában ébredtem rá, hogy sokkal jobban kommunikálnak velünk, emberekkel, mint előző cicáim. Vagyis az érzelmi intelligenciájuk jóval magasabb, mint egy hagyományos házimacskának. Igazda Mau nyávogása alapján meg tudja mondani, hogy  éppen mit akar. Nagyon sokféle hangot képes kiadni, ha akar tőlünk valamit, igyekszik több kommunikációs csatornán keresztül is közölni velünk, ha beszélünk hozzá, gyakran visszanyávog. Vagy ha rápislogunk, visszapislog, ami elvileg a bizalom jele, bár ezt megkérdőjelezném, mert nincs köztünk túl szoros kapcsolat, mégis visszapislog a fiúknak. 

Mivel feladtuk, hogy Mia valaha visszatalál hozzánk - azt gondoljuk, már nincs köztünk; amikor Bízik László egykori evangélikus lelkész írt arról, hogy a kutyák üdvözülnek-e, arra jutott, hogy a kutyák nem, de Whisky igen. Whisky a kutyája volt. A cikk megjelenése után kapott egy csomó levelet, melyben olvasói azt írták, hogy az ő kutyájuk is kivétel, azaz üdvözül.  -, ezért megváltoztatom a blog témájának leírását. A címet meghagyom, kicsit kegyeletből, kicsit megszokásból. A blogban általam leírt szöveg visszaolvasásakor többször rajtakaptam magam, hogy - bár már meggyászoltuk Miát -, gyakran még mindig többesszámban írok Mauról.

Egy "nyomozás" keretében végignéztem facebook-os ismerőseim sorát. Ahogy elém kerültek neveik és fotóik, szinte lepergett előttem az egész életem. Mint, ahogy az emberek halála előtti pillanataiban szokott, egyfajta összegzésként. Már-már elfeledett arcok tűntek fel, jó volt visszaemlékezni elmúlt időkre, amikor ők vettek körül. Nosztalgiázhattam, levonhattam életem tanulságait, fejleszthettem önismeretemet. Újra meggyászolhattam a már csak itt jelenlevőket, örülhettem az újonnan bekapcsolódóknak. Néhány olyan név is felbukkant, akikről nem tudtam, hogy kicsodák, akik azóta eltűntek az életemből, és az emlékezetemből. Különösen megrázó volt azoknak a fotóival találkozni, akik nem csak az én életemből tűntek el. Földi létem különböző stációiból, helyszíneiről hagyott nyomok, elveszett és pillanatnyi mindennapjaim tanúi. Felkavaró élmény volt, de mindenkinek ajánlom, hogy egy introvertáltabb pillanatában, így télen, karácsony előtt különösen, pörgesse át ismerőseinek listáját! Vegye számba, hogy kitől mit tanult, hogy miért alakult úgy az élete, ahogy! 

A héten egy irodalmi kör foglalkozásán az egyik tag Kavafisz: Ithaka című versét hozta. Megdobbant a szívem, mert a múlt süllyesztőjéből felderengett, hogy tizenéves koromban számomra ez egy fontos mű volt. Felolvasása után megkérdezte, hogy ki ismeri a verset, és én nem mertem feltenni a kezem, mert a szerzőn és a címen kívül egyetlen sora sem volt ismerős számomra. Ez nagyon meglepő, főleg, miután felismertem, hogy a mondanivalója - az odavezető út az igazán fontos, kevésbé a cél - iránytűként, valahol a tudattalanom mélyén, végigkísérte eddigi életemet. Érdekes volt szembesülnöm 40 évvel ezelőtti gondolataimmal, melyek akkor ébredtek bennem a költemény olvasása nyomán. Este, elalvás előtt, jutott eszembe, hogy talán azért nem emlékszem a versre, mert én egy másik fordítását ismertem. Másnap rákerestem, de nem találtam egyéb verziót belőle, úgyhogy továbbra sem értem, miért nem emlékszem rá. 

Konsztantinosz P. Kavafisz (1863-1933):

Ithaka

Ha majd elindulsz Ithaka felé,
válaszd hozzá a leghosszabb utat,
mely csupa kaland és felfedezés.
A Küklopszoktól és Laisztrügónóktól,
s a haragvó Poszeidontól ne félj.
Nem kell magad védened ellenük,
ha gondolatod tiszta és egyetlen
izgalom fűti tested s lelkedet.
A Laisztrügónokkal, Küklopszokkal, a bősz
Poszeidónnal sosem találkozol,
hacsak lelkedben nem hordozod őket,
hacsak lelked nem áll velük utadba.

Válaszd hozzá a leghosszabb utat.
Legyen minél több nyári hajnalod,
mikor – mily hálás örömmel! – először
szállhatsz ki sose-látott kikötőkben.
Állj meg a föníciai pultok előtt,
válogass a jó portékák között,
ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt,
és mindennemű édes illatot,
minél többet az édes illatokból.

Járj be minél több egyiptomi várost,
s tanulj tudósaiktól szüntelen.
Csak minden gondolatod Ithaka legyen;
végső célod, hogy egyszer oda juss,
de ne siess az úttal semmiképp.
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,
az út aratásával gazdagon,
s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad.
Neki köszönöd a szép utazást,
mit nélküle sosem tehettél volna meg,
hát mi mást várhatnál még Ithakától?

Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is;
a szerzett tudásból s tapasztalatból
máris megtudhattad, mit jelent Ithaka.

 Hajdanában külön figyeltem arra, hogy a karácsonyi ajándékok között mindenki kapjon könyveket is. Ha más nem is, egy képregény, egy album, vagy egy gazdagon illusztrált ismeretterjesztő mű azért mindig helyet kapott a karácsonyfa alatt. Mára már feladtam olvasóvá nevelésüket, és vele ezt a szokásomat is. Idén már kitettük az ebédlőbe az eddig becsomagolt ajándékokat, had csorogjon a nyáluk, ha arra járnak. Az alábbi mondat Igazda szájából hangzott el, miközben az ajándékokat fürkészte:" Ugye, nincs köztük könyv?"  A könyveket csupán esztétikai megfontolásból teszi ki a könyvespolcára, olyan alapon vesz ki olvasnivalót a könyvmegállóból - ahova ki lehet tenni a feleslegessé vált köteteket - hogy melyiknek tetszik a gerince. A múltkor hazahozott vagy egy tucat jelentéktelen komcsi szerzőtől származó könyvet az előző rendszerből, melyeket valaki kicsit megkésve kiselejtezett a könyvespolcáról. Hiába biztosítottam a projektjéhez vállalható köteteket a könyvszekrényünkből, én csak fehér, fekete és egyéb unalmas színű gerincű példányokkal rendelkezem. Úgy látszik, neki jobban bejön a piros!