Újdonsült kismamaként, majd anyaként is, hétköznaponta nem mulasztottam volna el meghallgatni a fenti rádióműsort. Ma is élvezem az adásait - különösen, amikor szülőkkel, vagy gyerekekkel beszélgetnek egy-egy témáról, vagy amikor gimnazisták, egyetemisták társalognak a stúdióban -, de már csak random kapcsolom be a rádiót az adások idejében. Okostojás gyerekünk anno megváltoztatta az alcímét "gyerekekről felnőtteknek"-ről "gyerekekről gyerekeknek és felnőtteknek"-re. Akkoriban Ranschburg Jenő, és Vekerdy Tamás pszichológusok rendszeresen okították a hallgatókat a műsorban. Nagyon kedveltem őket, el is olvastam szinte valamennyi könyvüket. Részben Vekerdy hatására köteleztem el magam a Waldorf pedagógia irányába, melynek gyümölcseit 2 gyerekünk még most is élvezi. Mindig megkönnyebbülés, amikor a médiában hallva a közoktatás vitáiról, problémáiról - pl. osztályzás, vagy nem osztályzás (a waldorfban nincs osztályzás) , viták a különböző tankönyvekről (a waldorfban nincsenek tankönyvek. Azért érettségi előtt előkerülnek, és csak ámulok, politikával mennyire átszőtt egy történelemkönyv.), a mobiltelefonokat pedig mindig is le kellett adni -  konstatálom, hogy engem ez nem érint, és csak vállat vonok. Mondjuk, ez nem tűnik túl nagy társadalmi felelősségvállalásnak! 

Éppen a teraszajtóval szemben ültem, amikor megláttam Miát a kerítésünkön kocogni, nyomában egy vörös-fehér foltos macskával. Beszaladt a lombok alá, ahová az idegen már nem követte, de lehet, hogy azért torpant meg, mert meglepődött, hogy a sarokban még egy hasonló példány tartózkodik. Ugyanis Mau éppen ott heverészett. (Sok kicsi sokra megy, ezúttal 2 kicsi sokra megy.) Nem tudtuk meg, hogyan folytatódott volna a történet, mert ijedtemben az ajtóhoz küldtem Kenyéradót, hogy elzavarja a betolakodót. Persze lehet, hogy jogosan tartózkodott a területen az idegen, mert a nőstény macskák territóriuma a hímekén belül található (ezt is az alábbi könyvből tudom). De hová lett Fekete Párduc? Eddig úgy tudtuk, az ő területe az udvarunk... 

 Egyik délelőtt Mau folyamatos nyávogásba kezdett. Mi lehet a baja? Az alom tiszta volt, nem sokkal előtte reggelizett, a vizes tálkája sem volt üres, Igazda szobája is sarkig nyitva állt előtte. Aztán megvilágosodtunk, hogy a  testvérkéje - aki éppen valahol kint bóklászott - hiányzik neki. Igazda kiment az udvarra, és hívni kezdte Miát. Általában elég közel vannak ahhoz, hogy meghallják a hangját, ezért a hívásra reagálni szoktak. Most is hamarosan megjelent, erre Mau kiszaladt az ajtón, és boldogan játszani kezdett vele. Máskor is volt már ilyen, hogy kereste, amikor egyedül volt itthon. Szívet melengető volt az elmúlt hűvös napokon az udvari széken összebújva látni őket. 

A neten olvasgatva megállapítottam, hogy egybehangzóan az a véleménye a macskamentőknek, hogy a gazdák ivartalaníttassák állataikat, és csak egy kifutóban engedjék ki őket a szabadba. Amíg nem jártak ki a cicáim, könnyű volt egyetérteni velük, de most - látva milyen lelkesedéssel szaladnak ki a szúnyogháló lamellái között etetés után -, már nem tudnám osztani a véleményüket. Legalábbis a bengáliakat tekintve. Nem gondolom, hogy egy kifutó ugyanazt az élményt adná, mint bóklászni az éjszakában, bőrükön érezni a növények érintését, mindent megszaglászni, zsákmányra vadászni.  Mivel eddig csak benti cicáim voltak, van viszonyítási alapom arra nézve, mennyire szenvedélyesen élvezik a szabadban való sétákat. Mivel kevésbé forgalmas környéken lakunk - és azt remélem, hogy a nagyobb forgalmú nyílt terepre nem mennek a cicáim -, bátrabban eresztem ki őket.  Ennek ellenére volt már olyan, hogy vacsorára híváskor az egyik megjelenése előtt fékcsikorgást hallottunk. Persze, más körülmények között én sem engedném ki őket, a fenti gondolatmenet kissé szentimentális, nem hiszem, hogy a macskák fejében bármi érzékszervi tapasztalattal járó élmény ilyesféle nyomot hagyna. Benti cicáim beérték a lakás, és esetleg az erkély adta lehetőségekkel, nem tapasztaltam, hogy valaha is hiányérzetük lett volna. Van olyan barátunk, aki bár kertes házban lakott, mégsem engedte ki a cicáit, mert volt tapasztalata arról, milyen az, amikor egy autó kerekei között veszíti el kedvencét. Úgyhogy valószínűleg azért beszélek ilyen könnyedén a témáról, mert sosem történt velem ilyen. 

Anya tanításai + macskás téma (1): a kígyózó sorban várakozó könyvek közül sorra került nálam Desmond Morris: Miért csinálja?... A macska című kötete. Macskamániásként már régen el kellett volna olvasnom, mert - bár a kérdések egy részére tudom a választ - azért sok újat is tanulhattam. Például, hogy amikor üdvözléskor a lábunkhoz dörgölőzve felágaskodik, azt azért teszi, mert az arcunkhoz szeretné érinteni a pofáját, csakhát  túl magasak vagyunk. Vagy, hogy a nőstény macskák vadászterülete kb. tizede a hímekének, és hogy azért szűkül függőleges csíkká a pupillájuk fényben, és nem kerek ponttá, mert sokat vadásznak sötét pincékben, ahonnan előjőve szemhéjukat kissé leeresztve szabályozni tudják a szemükbe jutó fény mennyiségét, ezért nem kápráztatja el őket a hirtelen jött világosság. Állítólag nem azért hordtak a kalózok szemtakarót, mert félszeműek voltak, hanem, hogy lemenve a hajó belsejébe a napfényről, letakart szemüket szabaddá téve lássanak. Vagy hogy a macskagyökér és a macskamenta belsőleg alkalmazva nyugtatóan hat a macskákra. De sok egyebet is megtudhatunk a cicák történetéről, rokonságáról... Szóval macskabarátoknak kötelező és élvezetes olvasmány. Szinte szégyellem magam, hogy csak most került terítékre, hogy betömje tudásom hézagait, egy számomra ilyen fontos témában.

1. Kb. 10 éve - amikor fontolgattam egy blog írását, de még nem találtam ki, hogy mi legyen a témája -, éppen a gyerekeknek magyaráztam valamely élettapasztalatomat,  amikoris Kenyéradó mellettünk elhaladván viccesen megjegyezte, hogy írhatnék blogot anya tanításai címmel. Innen jön, hogy a nem macskás témájú sorokat így kategorizálom.