Bár nem vagyok Edda rajongó, mégis már másodszor merítek Edda számból a címadásnál. Ugyan a fenti szám már a fénypontjuk - a hűtlen - után született, akkoriban annyit játszották a rádióban, hogy máig kívülről tudom a szövegét. Ránézve a bejegyzés első bekezdésében előforduló szavakra, a "kör" szóról erre asszociáltam. Számomra a blogírás legkedveltebb része a címadás. Amikor még nincs semmi tippem, de tudom, hogy miután elolvastam az első bekezdést, biztosan eszembe jut majd valami. Régen nem bíztam volna benne, hogy lesz majd megfelelő ötletem, de úgy látszik, elértem azt a kort, amikor már kevésbé szorongok azon, hogy mit gondolnak mások, és ez kellőképpen felszabadítja a kreativitásomat.

A hárommal ezelőtti lakásban, ahol éltünk, az ajtókon át körbe lehetett járni a lakást. A gyerekek imádták kihasználni ezt a játék során, én azt mondanám, fiús háztartásokban szinte kötelező, hogy legyenek ilyen megoldások a házban. Most újra van két ilyen kör is a lakásban, és úgy látszik, a gyerekeken kívül a macskák is szeretik. Remekül lehet ott fogócskázni, meg etetés előtt újra meg újra megjelenni a konyhában. Arra is jó, hogy az egyik ajtón kimennek a konyhából, megnyugtatva minket, hogy nem tudnak már ételt lopni, aztán a másik ajtón mégiscsak besurrannak a helységbe. Mia az előbb a tőle megszokott hangerővel nyávogott a folyosón. Igazda kiment, hogy megnézze, mi a problémája. Erre elhallgatott, és eltűnt. Nem tudtunk másra gondolni, minthogy direkt bújócskázik velünk. Ha Igazda szobájának ajtaja be van csukva, addig nyávognak előtte, amíg be nem engedi őket. És mivel gyakran fejhallgató van Igazda fején, még Miának is ki kell tennie magáért a nyávogás hangerejét illetően.

Mau annyira kis béna. Lecsúszik a bútorokról, rohangáláskor gyakran hallom, hogy koppan a feje. Erről eszembe jut egy ismerősünk cicája, aki úgy halt meg, hogy nekiszaladt egy bútornak, és beverte a fejét. Úgyhogy eléggé féltem Maut az efféle balesetektől. Eleinte azt hittem, azért ilyen ügyetlen, mert még kiscica. De mostanában is rendszeresen előfordulnak vele ilyesfajta történések. Még nagyobb a kontraszt, ha összehasonlítjuk Miával, aki jóval talpraesettebb. Szó szerint! Ha a cukiságot tanítani lehetne...:

Látszik, hogy már közelednek a felnőttkorhoz, mert jóval több időt töltenek alvással. Most, amikor nem süt a nap, még többet lustálkodnak. Ha hűvösre fordul az idő, már nem is vágynak annyira a szabadba. Ismerjük a napsütés hatásait, még a mi hangulatunkra is nagy hatással van. Én is jóval optimistább voltam az előző, tavaszias napokban. Egyre inkább távolodik a viselkedésük a bengáliakról szóló hiedelmektől - hogy hiperaktívak, vagyis folyton nyüzsögnek - és közelednek egy normál házi macskához, miszerint - az étkezések körüli időszakokat, meg némi játékkal töltött időt kivéve - szinte egész nap alszanak. Már a madzagisten  is csak jól megválasztott időpontokban válik be.

Igazda megkezdte a sétához való szoktatásukat. Egyenként betette őket a macskahordozó hátizsákba, és tett velük néhány kört az udvaron. Várakozásainkat felülmúlóan tetszett nekik, utána sokáig kaparták az üveget a terasz ajtaján - és azóta is gyakorolják ezt a tevékenységet -, hogy kijussanak valahogy. Mia már kétszer kiszökött a bejárati ajtón, egyszer a terasz ajtaján jött vissza, egyszer Igazda hívta vissza a szomszéd udvarról. Csodáltam, hogy ennyi lélekjelenléte volt egy ilyen stresszes helyzetben. Mau pedig idővel talán a "Bob, az utcamacska" című remek film - milyen más jelzőt mondhatna egy macskamániás egy macskás filmről  - hősének mintáját követi majd, mely igaz történetében egy kóborcica egy hajléktalanhoz szegődik, és mindenhova követi. Igazda legalábbis nagy terveket sző vele erdőben való sétáltatásról, városi utazásokról. Jó, én is szoktam arról álmodozni, hogy az ölembe gömbölyödnek.

Elköltöztünk. Ez a hetedik lakás, amelyben lakom életem során, de most először Budán és most először kertes házban.  Fura, hogy az ablakon kinézve nemcsak a fák lombját látom, hanem a füvet is. A mauk is szívesen ülnek az ablakban, és ablakfigyelő szolgálatot végeznek. Még nem tudom, miképp oldjuk majd meg nyáron, amikor nyitva lesznek az ablakok, hogy a mauk ne menjenek majd ki - tetszés szerint - az udvarra. Amikor a belső udvarra nyíló ajtót nyitva hagytuk Maunak, egy darabig csak ült ott, aztán hirtelen határozottan megindult kifelé, alig tudtuk elkapni. De visszatérve a költözésre, pakoláskor, ahogy szaporodtak a dobozok, a mauk egyre izgatottabbak lettek. Ijedten szaladgáltak a visszhangossá vált szobákban. Végül beraktuk őket egy-egy macskahordozóba és rábíztuk őket egy családtagra, hogy ne lábatlankodjanak a közelünkben. Hála Igazdának, most van bőven muníció, azaz fotó - máskor úgy kell könyörögni érte:

Az új helyen bevették magukat a mosógép mögé, ott lapultak egymás hegyén-hátán, de jobban féltek a költöztető szakiktól, mint az új lakástól. Amikor a szakik visszamentek a régi lakásba a következő adag dobozért, a mauk azt hitték, elmúlt a veszély, és előjöttek. Ez korai volt, mert amikor újra kezdődött a jövés-menés, megint mehettek a rejtekhelyükre.

Amikor végre minden elcsendesedett, kezdődhetett a felfedezés: Mau hamar levetkőzte félelmét, és immár nem lopakodva járkált helységről helységre. Mia sokkal később jött elő. Hamar felismerték, hogy érdemes a konyha közelében maradniuk, így tudják folyamatosan monitorozni a helységet. Rendszeresen tesznek egy-egy kört a konyhapulton, végigszagolják, hátha maradt rajta néhány falat elől hagyva. Itt a konyha melletti ebédlőben gépezek, ezért jóval többet látom a konyhában portyázó maukat. Mivel előttem van az ebédlőasztal, ezért akkor is gyönyörködhetek bennük, amikor az asztal alá betolt székeken alszanak. Mau - Aszához képest - sokkal gyakrabban olyan mélyen elalszik, hogy arra sem ébred fel, ha valaki megfogja a farkát. Asza általában olyan felületesen aludt, hogy akkor is mozgatta a füleit, ha akárcsak elment mellette valaki. Pedig azt várnám, hogy egy háziasított állat nyugodtan rábízza magát a gazdájára, és nem aggódik a környezete felől.

 A mauknak jellegzetesen csillogó, ragyogó fényű bundájuk van. Ezt glitternek hívják, és egy recesszív gén okozza, amely tudatos tenyésztés folytán került a fajta génállományába. Mindkét cicánk rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, de eddig csak egy fotón sikerült megörökítenünk. Ezt már felhasználtam egyszer ezen a blogon, de most újra ezzel illusztrálom az írásom: 

Most, harmadik nap, már úgy viselkednek, mintha mindig is itt laktak volna. Egyre inkább felbátorodnak, és próbálnak kiszökni az udvarra. Mau stratégiája az, hogy ha kijut, gyorsan megindul a kerítés (fal) irányába - "elmegy a falig". Ez bevált, mert így egészen a kert végéig eljutott, mielőtt Igazda elkapta. Még nem dolgoztuk ki a stratégiát, hogyan engedjük, vagy ne engedjük ki őket a kertbe, egyelőre figyeljük, hogy viselkednek ebben az új helyzetben.

Mia bundáját csodálva arra gondoltam, hogy az állatokon alig látszódnak az öregedés jelei. Max. itt-ott megjelennek rajtuk fehér szőrszálak, meg kissé megereszkedik a hasuk. De még ekkor is szépek. Az emberek pedig ráncosak lesznek, igencsak megváltozik az alakjuk, megőszülnek, és még hosszan sorolhatnám. Ki látott már például öreg békát? Persze, a vadonban az állatok ritkán élik meg az öregkort, és nekik öregen is táplálékot kell szerezniük, úgyhogy tartaniuk kell a kondíciójukat, minket pedig ellátnak fiatalabb rokonaink - ami a kétkeresős családmodellben jóval nehezebb -, vagy bevonulhatunk egy szeretetotthonba. Őseinknek nem kellett azon gondolkodniuk, maradjanak-e önállóak, vagy költözzenek-e inkább a gyermekeikhez, hiszen eleve együtt éltek, meg általában amúgy sem voltak hosszú életűek. Csak az előző század folyamán terjedtek el a társadalomban a nukleáris családok (csak 2 generáció él együtt), amelyekben már nincs kapacitás ápolni az idős hozzátartozót. Meg az állatok szinte egész életükben szaporodnak, az utódneveléshez pedig fittnek kell lenniük. Tényleg, az is milyen kemény lehet, hogy folyton - újra, meg újra - kicsik a porontyaik. Nekem megkönnyebbülés volt, amikor a fiaim már kinőttek a kisgyermekkorból, szert téve némi önállóságra. És amíg nálunk, embereknél, fokozatosan romlanak az életműködések, így - jó esetben - van időnk hozzászokni a nehézségekhez, ők a végén viszonylag hirtelen omlanak össze. 

Amikor a mauk először találkoztak a száraztáp adagoló hengerrel - meg kell tölteni száraztáppal, és ahogy gurul, egyenként kiesnek belőle az étel darabkái -, nehezen fogták fel, hogy aktív közreműködésükre van szükség ahhoz, hogy táplálékhoz jussanak belőle. Ezért először azt hittem, butábbak mint Asza volt, aki ügyesen megszerezte belőle az élelmet. Második alkalommal azonban igencsak gyakorlottnak bizonyultak, tologatták, pofozgatták, Mau olyat is csinált, hogy a kigurult darabra rátéve a mancsát közelebb húzta azt magához. 

Észrevettem, hogy amikor vadulnak, és üldözik egymást, az előszoba járólappal borított csúszós felületén direkt farolnak. Szándékosan hirtelen kanyarodnak, és élvezik, hogy kicsúszik a lábuk. Most már nem olyan játékosak, tegnap például Mau alig akarta abbahagyni a mosakodást, amikor Igazda "madzagistenezni" próbált vele. Némi nógatás után beindult, de hamar megunta, és otthagyott minket, azaz egyszerűen kisétált a szobából.

Mau felmászott a dobozok tetejére, és amikor lefele tartott, megcsúszott, és leesett. Volna, mert Igazda, mint egy védőangyal, elkapta. Tényleg védőangyal, mert azért állt ott, hogy vigyázzon rá. Amikor ez másnap megismétlődött, gyanússá vált, hogy számít rá, hogy Igazda majd megakadályozza a leesésben, ezért óvatlanabbul mozog, ha ő jelen van. Pedig a párducmacska gének eléggé ígéretesek, és az is feltűnő, hogy csak akkor ügyetlenkedik, ha Igazda jelen van. Mau túlzásba viszi Igazdához való ragaszkodását, ez már-már függőség. Ha leül, az ölébe gömbölyödik, ha megsimogatja, törleszkedik hozzá, és azonnal dorombolni kezd. Azon túl, hogy mindenhová követik, amikor elmegy valahova, még sokáig ülnek a bejárati ajtó előtt, és nyávognak. A fürdőszoba ajtaja előtt is ugyanezt csinálják, amíg bent van.

Ha meghalljuk, hogy a konyhában morog az egyik mau, akkor biztosan tudhatjuk, hogy valami ételt lopott. Ilyenkor indokolt kiszaladni az adott helységbe. Hiába vannak olyan jóban, ha ételről van szó, akkor nincs bocsánat! Evés után viszont Mau - mivel ő sokkal gyorsabban és vadabbul táplálkozik, nagy igyekezetében gyakran még a tányérjába is beleharap -, mindig átmegy Mia táljához, hogy elegye tőle a maradék falatokat. Meglepő, hogy Mia ezt hagyja, félrehúzódik, hogy Mau hozzáférjen az ételhez, annak ellenére, hogy ő az erősebb. Úgy látszik, Mau tud valamit! Nálunk, embereknél, sem feltétlenül az erősebb a domináns - és most nem kezdek evolúciós magyarázatokba. (Pedig az evolúciós pszichológia az egyik kedvenc témám!)

Igazda megkezdte a kezesebb Mau pórázhoz, vagyis hámhoz szoktatását. Először etetéskor a tálja mellé tette, aztán "madzagistenezett" vele - azaz úgy játszottak, mint a macskapecával, hogy húzogatta előtte, ő pedig utánaszaladt, hogy elkapja - végül feltette rá. Azt nem mondom, hogy tetszett neki, de elviselte magán, igaz, kicsit furán járt benne. Nem evidens, hogy akár csak eddig eljutottunk, mert sok bengáli még a gondolatát sem tudja elviselni a hámnak. Azt a kritikát kaptam, hogy a macskák nem is gondolnak a hámra. Persze, csak a választékosság jegyében írtam így. De a mieink jobban járnak, ha hozzászoktatják magukat a hám gondolatához! A folyosóra már nem tudta kicsalni, de kezdetnek ez is elég volt. Folyt. köv.

Egy barátunkkal beszélgettünk a szobában, amikor Mau úgy döntött, hogy bejárja territóriumának ezt a szegletét. Már a kanapé előtt járt, amikor a vendég megszólalt. Akkor vette észre Mau, hogy rajtam kívül más is tartózkodik a szobában. Egy pillanatra megmerevedett, majd lesunyta magát és sietve távozott - kiszaladt a helységből. Talán megírtam már azt, amikor hason csúszva igyekeztek megpillantani a vendégek az ágy alá bemenekült maukat. Ha idegen tartózkodik a lakásban, még mindig eltűnnek valahol. Kivéve, ha a konyhában vagyunk, mert érdekes, akkor nem olyan szégyenlősek. Ha meg akarom mutatni őket, beküldöm a vendéget Igazda szobájába, így van a legnagyobb esély arra, hogy megpillantsa csodálatosan fénylő bundájukat :-).

Amikor a fiúk éppen palacsintát készítettek a konyhában, az asztalon hevert az egyik lekváros üveg teteje, és a rávaló anyag - amivel a békebeli időkben lefedték az eltett lekvárokat, de ma már csak a szép megjelenést szolgálják, és amelyek olyan jól mutatnak a kamrák polcain. Ezt lopta el Mia. Mivel nem tartalmazta semmi olyan étel maradványát, melyet ő kedvel, ez a cselekedet igencsak öncélúnak bizonyult. Úgy látszik, már rutinból igyekeznek mindent megszerezni a konyhából, amihez hozzáférnek. Biztos, ami biztos! Kenyéradó gazdájuk kitalálta, hogy kellene rájuk egy olyan nyakörvet szerkeszteni, melyen van egy érzékelő, ami a konyha ajtóhoz érve egy számunkra nem hallható, de nekik kellemetlen hangot bocsát ki, minek hatására visszafordulnak, és nem mennek tovább a konyhába. 

Még mindig - talán ez már így is marad - ha távolabb kerülnek egymástól, rövid időn belül az egyik elkezd nyávogni, mire a másik - akárhol is van éppen - mindent abbahagy, és elindul testvérkéje irányába. Lehet, hogy erről már írtam valamikor, de ha olvasóim memóriája sem sokkal jobb az enyémnél, nem feltétlen ismerős nekik egy már megírt történet. És ezzel az ismétléssel megerősítem, hogy azóta is így mennek a dolgok. De Mau akkor is egyfolytában nyávog, amikor Igazda ölében hízeleg, mint ahogy a filmekben, amikor jelen van egy macska, mindig alákevernek egy folyamatosan nyávogó hangot.

Anno volt egy kedves szomszédunk, akinek volt egy kijárós cicája. Az ő szájából hangzott el a fenti mondat, amikor Maxi nevű cicajáról beszélgettünk. (Egy másik cicáját - Bercit - a szemünk láttára ütötte el egy autó. Mi temettük el a ház mögötti parkos részen.) Hamarosan kertes házba költözünk, és bár ott csak felügyelet mellett szándékozunk kiengedni a maukat a szabadba, mégis előre félek, hogy majd elszabadulhatnak. Van néhány rossz tapasztalatom: például, amikor gyerekkoromban Dorombi cicámat kirándulni vittük a Börzsönybe. Szabadon engedtük egy tisztáson, ő pedig azonnal felszaladt a legközelebbi fára. Néhány óra múlva már azon gondolkodtunk, hogy apukám felmászik érte, amikor végre sikerült párizsival lecsalogatni. De földszintes házban legalább nem sérülnek meg, ha kiesnek az ablakon. Asza a szüleimnél egyszer leesett a 3. emeletről úgy, hogy az ijedtségen kívül nem lett baja. Mi akkoriban tetőtéri lakásban laktunk, ahol az is megesett, hogy a lakás egyik oldalán kiment az ablakon, és a másik oldalon jött be. Vagy nem tudott beugrani a másik oldalon, mert zárva volt az ablak, ezért arra eszméltem, hogy az ablakon kívül zörög, mert be akar jutni. Mire kinyitottam az ablakot, lecsúszott a tetőn, és eltűnt. Azt hittem leesett, de amikor sikerült rést nyitni az ablakon, hirtelen felbukkant, és beugrott a lakásba. Eldobta magát a padlón, és mosakodott, mintha mi sem történt volna. 

Tegnap az egyik mau ellopott egy nagy darab sajtot, mint a holló a mesében, és jócskán megdézsmálta. Nem sokkal később kihányta az egészet. Elgondolkodtam, vajon miért lopnak olyan kaját, ami árt nekik. Talán a vad leopárdmacska gének arra sarkallják őket, hogy minél több élelmet szerezzenek, a bengáli túltenyésztett házimacska gének miatt pedig kényes a gyomruk, ezért nem tudják megemészteni az ellopott táplálékot. És ez a két különböző örökség nincs összehangolva. Vajon egy idő után rá fognak jönni, hogy mit nem érdemes megenniük? Remélem!

Az előzőekben értekeztem arról, hogy milyen kicsi Mau. Néhány napra rá feltűnt nekünk, hogy egy éjszaka alatt annyit nőtt, hogy szinte akkora lett mint Mia. Ez nem csak egy illúzió, mindannyian ezt tapasztaljuk. Ha messziről látjuk, könnyen összekeverjük őket. A füle sem látszik már olyan aránytalanul nagynak. Viszont arcról már könnyedén meg tudjuk őket különböztetni, mint az egypetéjű ikreket az anyukájuk. Szóval Erich Kästner: A két Lotti című története - amikor az addig egymásról nem tudó két iker cserél egymással, és nem az eredeti szülőjéhez megy haza a táborból, és senki sem ismeri fel őket - nem tűnik reálisnak. Mivel úgy gondolom, hogy "A két Lotti" a mai generációknak már nem annyira közismert, mint nekünk volt, egy mondatban összefoglaltam a tartalmát. Még néhány hét, és nem értjük majd, hogy mások szemében miért tűnnek olyan egyformának. 

Igazda kitalálta, hogy mivel annyit szaladgálnak ezek a mauk, kellene nekik egy mókuskerék. Poénból rákerestem a neten, és döbbenten tapasztaltam, hogy létezik ilyen. Az ára viszont csillagászati, úgyhogy marad a macskapeca.

Már a kezdetekkor megállapítottuk, hogy a mauk mellső lábainál kanyarodó csíkok a részben kakaós kalácsokra emlékeztetnek. Szoktuk is Kalácsnak nevezni őket. Íme:

A hétvégi Forma 1 futamot nézve feltűnt, hogy Mau előszeretettel nézi a száguldó autókat a tévében. Vicces lenne, ha hétvégente együtt néznék a versenyt Igazdával. És nyávogva hívná ki a szobájából, amikor kezdődik a közvetítés :-)

"Bon appétit! - dit le léopárd au guépárd. Et le guépárd mange la giráfe."   Ezt a szöveget még ifjúkoromban alkottam egy barátommal, aki jól tudott franciául. A kiindulás az volt, hogy a zsiráf szó franciául is ugyanúgy hangzik, mint magyarul. Kerestünk hozzá még hasonló állatneveket, melyekben van "r" betű - mert azt olyan viccesen lehet kiejteni franciául -, és kiegészítettük néhány egyszerű francia szóval, amit én - aki nem beszélek franciául - is meg tudtam jegyezni.

Azon a meglepő viselkedésen gondolkodtam, hogy a mauk nem kérnek reggelit. Miért nem? Talán azért, mert ők a háziasítás terén nincsenek olyan közel hozzánk, mint azok a társaik, akikkel az utcán is találkozhatunk. Mintha nem is tőlünk várnák az ételt. (És folyton azon munkálkodnak, hogy ők maguk megszerezzék.) Pedig, amikor reggel Igazda kijön a szobájából, nagyon dörgölőznek a lábához, de ha nem kapják meg amire várnak, azt is egykedvűen fogadják. Nem nyávognak, és nem járkálnak idegesen fel s alá. Délutánra azért már látszik a viselkedésükön, hogy valami nem stimmel, de akkor sem olyan rámenősek, mint egy sima házimacska lenne ilyenkor. 

Amikor hozzáértem Asza szép. hosszú farkához, általában odakapott és idegesen kirántotta a kezemből. A mauk nem így reagálnak erre, hanem egykedvűen hagyják. Ők sem tartják hozzájuk tartozónak, játszani kezdenek vele, ha éppen mozgásban van.

Elnézve Maut, hogy milyen kicsi - az állatorvos is alig akarta elhinni, hogy már 7 hónapos -, arra jutottunk, hogy talán sosem fog felnőni igazán. Fura, hogy még mindig olyan nagyok a fülei a fejéhez képest, mint a kiscicáknak szokott lenni. A tekintete olyan, mint egy kölyökmacskának. Tegnap vadul játszott a macskapecával - ez az elnevezés nagyon tetszik Igazdának - miközben érettebb testvérkéje csak úgy elsétált mellette. A jövőben majd figyeljük, hogyan fejlődik tovább, de nem lenne ellenünkre, ha ilyen kiscicás maradna.

Amikor megláttam a lenti fotót, rögtön eszembe jutott egy kép Joy Adamson: A pettyes szfinx című könyvéből, mely egy általa Kenyában felnevelt gepárdról szól. Akkoriban a gepárd volt a kedvenc állatom, érdekes, hogy a férjemnek is. Gyerekkoromban, mint macskamániás, szerettem a könyveit, sokat nézegettem a képeket benne. Azokban az időkben csak könyveket lapozgatva juthattunk fotókhoz egzotikus vidékekről. Az idősebbek talán ismerik a nevét, mint az Elza-könyvek szerzőjét, melyek egy általa felnevelt oroszlánról szólnak. Később környezetvédő lett Afrikában. Megrendített a halála, mivel Kenyában egy volt alkalmazottja ölte meg.

Néhány napja az ágyban feküdtem, amikor Mau az ágyról ugrott egy hatalmasat úgy, hogy keresztben repült át felettem. Amikor fölém ért, a hátsó lábaival egy evező mozdulattal lendületet vett úgy, hogy röptében csak lökött egy kicsit rajtam, és így keresztben átrepülte az ágyat. 

Pár napja Mau is kés alá feküdt. Azaz átesett az ivartalanításon. Kapott egy macskaruhát, ami egy a végtagoknál és hátul kivágott öltözék, hogy ne tudja nyalogatni a sebét. Mia ezt megúszta, mert nem engedte feladni magára. Mau szinte totyogva lépkedett, úgy mosdott, hogy a ruhát nyalogatta, sokkal elesettebbnek látszott. Mia másnapra már kiheverte az egészet. Most Mau ahányszor Mia közelébe került, az mindig fújt rá. De másnap reggelre már játékra lehetett bírni. Harmadnap pedig észrevettük, hogy a sebnél szétrágta a ruhát, ezért feleslegessé vált, hogy rajta legyen, mivel így nem tudja megakadályozni, hogy kiszedje a varratokat. Úgyhogy Igazda inkább levette róla. Azóta a mozgása újra a régi, Mia hozzá való viszonyulása is normalizálódott, és nagy vehemenciával kezdett el játszani vele. Örül, hogy visszakapta testvérkéjét. Viszont így folyamatosan figyelnünk kell, hogy ne nyalogassa a hasát.

Zuhanyzáskor Igazda bezárta magához Maut a fürdőszobába, hogy rá tudjon szólni, ha nyalogatni kezdi a sebét. (Meg is állapította, hogy Maunál kezd belsővé válni a tilalom. Ugyanis már odahajtotta a fejét a hasához, de aztán meggondolta, és nem kezdte el tisztogatni.) Így most már biztosan állíthatom, hogy abban sem tipikus bengáli, hogy nem érdekli a víz. Pedig a leopárdmacskának - akitől félig származik a fajta - úszóhártyásak a lábai. Láttam olyan videót, melyben a bengáli a zuhanytálcában játszik, miközben a zuhanyrózsából ömlik rá a víz. Arra is gondoltam, talán azért nem szereti a zuhanyt , mert Igazda a Wim Hof-módszer szerint, hideg vízben zuhanyzik. Aztán arra gondoltam , hogy a természetben az állatok szinte csak hideg vízzel találkoznak - a japán makákókat kivéve, akik a hőforrásokban melegednek -, úgyhogy ez nem lehet akadály.

Úgy látszik, Mau tériszonyos :-) Egy magas bútor tetején van néhány doboz, ez lett most Mia kedvenc alvóhelye. Egyre könnyedebb mozdulatokkal ugrik fel oda, sőt, még nézeget felfelé, mintha magasabbra szeretne jutni. Már rágja is a kartont. (Maga alatt rágja a dobozt.) Mau viszont még sosem próbált felmászni a dobozokra. Mia itt sem érezheti magát teljes biztonságban, mert Igazda -  magasságának köszönhetően - simán felér odáig.Általában, ha simogatni kezdünk egy macskát, előbb-utóbb elkezd dagasztani, vagyis tépőzni. Ez gyakran meghaladja az ember fájdalomküszöbét, ha éppen az ölében van a cicája. Aszát, és a többieket sem lehetett leszoktatni arról, hogy ilyenkor ne mélyesszék bele a karmaikat különböző testrészeimbe. Ha egy kóbor cicát elkezdünk simogatni, ösztönösen ő is azonnal tépőzni kezd. Ezért is fura, hogy a mauk sosem csinálják. Pedig ez a viselkedés elvileg onnan maradt vissza, amikor kiscicaként szopiztak, és így serkentették tejelválasztásra anyjuk emlőit. Mondom, hogy nem is macskák!

A cím Weöres Sándor: Kutya-tár című verséből való. A gyerekeim már nem ismerik ezt a verset, pedig gyerekkoromban minden óvodás kívülről fújta. Ide is másolom:

Harap-utca három alatt
Megnyílott a kutya-tár,
Síppal-dobbal megnyitotta
Kutyafülü Aladár.
Kutya-tár! Kutya-tár!
Kutyafülü Aladár!

Húsz forintért tarka kutya,
Tízért fehér kutya jár,
Törzs-vevőknek öt forintért
Kapható a kutya már.
Kutya-tár! Kutya-tár!
Kutyafülü Aladár!

Az előszobában van néhány kartondoboz. Az egyiken a mauk "áldásos" tevékenysége következtében egy tenyérnyi lyuk látható. A másikon is vannak már hiányosságok. Persze jobb, ha ezt rágják, mint a fülhallgató zsinórját, amit sikerült kettéharapniuk. Mivel Igazda már jelezte, hogy próbálkoztak a fal mellett futó vezetékeken is erősíteni a fogaikat, félek, hogy Asza példáját követik majd, és elkezdik rágni a drótokat. Asza odáig ment ezzel a tevékenységgel, hogy az egyik számítógép zsinórját ki kellett cserélnünk, mert teljesen elrágta a szigetelést. Attól féltem, hogy egyszer fogai erősítése közben megrázza az áram, és persze a gyerekeket is féltettem. Szigetelőszalaggal betekertük őket - nem a gyerekeket, hanem a vezetékeket -, meg vettem rájuk műanyag védőborítást - ezt sem a gyerekekre -, és már azon gondolkodtam, hogy be kellene kenni a vezetékeket egy Asza számára kellemetlen illóolajjal - mondjuk egyiket sem szerette, bármelyiket az orra elé tettem, elkapta a fejét. A mauk ezt sem csinálják. Még a narancsot is csak simán megszagolják, pedig Asza hátrakapta a fejét, amikor megérezte az illatát. Most egy online állatboltban keresek nekik kutyának való rágó alkalmatosságot, hátha ráfanyalodnak a drótok helyett. Úgyhogy egy egészen új világ nyílt meg előttem, a kutyások világa, ahol olyan csodák vannak, mint "finom marhabőrcsont ízletes húsba vagy halba csomagolva".

Amikor varratszedésre vitték Miát, és Mau egyedül maradt velem a lakásban, időnként hangos nyávogásba kezdett. Hiányzott neki a testvére. Amikor pedig hazaérve Mia bódultan aludt az altatás következtében, Mau mögéje feküdt, aggódva vigyázta az álmát, és figyelt minket, ahogy a közelébe mentünk. Jó nézni őket, amikor közösen tevékenykednek, hogy milyen jól együttműködnek, és kommunikálnak egymással. Ha csak egyikőjük lenne, jóval nehezebb feladat lenne lefárasztani, bár biztosan hamarabb megtanulna alkalmazkodni hozzánk. Volt már 2 macskám egyszerre - Mikka és Nárcisz -, de ők ivartalanított hímek voltak, több év korkülönbség volt köztük, és nem voltak rokonok. Elvoltak, de nem kötődtek különösebben egymáshoz. Tapasztalataim alapján nem lettem híve a többes macskatartásnak, de ez most megváltozott, és most már szószólója vagyok.

Meglepő, hogy mennyit ügyesedtek, mióta hozzánk kerültek. Ma egészen magasról ugrott le Mia a tévé mögötti szűk, vezetékekkel teli helyre, de semmi problémája nem akadt ebből. És olyan magas szekrény tetejére is felment, hogy nem tudtuk elképzelni, hogyan jutott oda. Amikor kiscicaként vadultak, lélegzetvisszafojtva (Utánanéztem az előbbi összetett szó helyesírásának, és arra számítottam, hogy kötőjellel kell írni, mivel 6 szótagnál hosszabb. De kétféle helyesírást is találtam, és nekem szimpatikusabb egybeírva.) figyeltem őket, rettegtem, hogy leesnek, mert olyan kis ügyetlenek voltak. Mia az utóbbi napokban egészen magasra felmegy a szekrények tetejére, aztán amikor Mau bejön és keresi, csendben meghúzódik, a tesója pedig kimegy, mert azt hiszi nincs a szobában. Ha viszont Igazda jár a szoba közelében, azonnal elindul lefelé, és követi őt.

Nagyon szeretem, hogy olyan beszédesek - Mia hangerejének azért nem mindig örülök. Játék közben is folyamatosan murrognak, ha Igazda bemegy a fürdőszobába és bezárja maga mögött az ajtót, hangosan nyávognak, amíg ki nem jön újra. Mau különösen gyakran kommunikál velünk, szinte minden megnyilvánulását hanggal kíséri. Aszánál ünnep volt, amikor megszólalt, etetéskor mielőtt a táljába tettük a falatot, vártunk egy kis ideig, mert olyankor mindig nyávogni kezdett, amit mi hallani akartunk. Igazdát rendszeresen kértem, hogy "murrogtassa".

Egy kis teológia: a fenti bibliai mondat görög eredetijében a "homályosannak" fordított szó helyén az "enigma" szó szerepel, melynek jelentése: talány, rejtvény.  Így, hogy "tükör által talányosan", egy kicsit más a jelentése. Ami utalhat a tükör mutatta anomáliákra, melyek nyilván durvábbak lehettek kétezer éve, mint ma.

Miután még mindig nem tudják kinyitni az ajtókat, arra jutottunk, hogy míg Asza reál beállítottságú volt, a mauk inkább humánok :-) Ennek ellentmond, hogy egyikőjük imádja nézni, ahogyan forog az elöltöltős mosógép dobja. Olyankor gyakran leül elé, és percekig bámulja. Mau a tévét is előszeretettel nézi, a fülét előre fordítva figyel, szemével pedig követi a mozgásokat. Azért ott még nem tart, amit az interneten olvastam, hogy van olyan bengáli, aki a távirányítóval bekapcsolja a tévét. Aztán azon gondolkodtunk, hogy Asza mikor tett szert az ajtónyitás képességére. Nem emlékszünk rá, de kölyökkorában még nem tudta, úgyhogy van remény a mauknak. Már ha ezt reménynek lehet nevezni, mert inkább annak örülnénk, ha továbbra is tudnánk arra használni az ajtókat, hogy elkülönítsük őket. Annak sem örültünk anno, amikor Mikka cicánk megtanulta kinyitni rossz szigetelésű hűtőnk ajtaját. Egy zárat kellett ráapplikálni, mert reggelre rendszeresen nyitva találtuk, némi hiánnyal a tartalmát illetően. Máig emlegetjük, amikor megdézsmált egy nagy darab ajándékba kapott sonkát.

Hogy teszteljem az intelligenciájukat elhatároztam, hogy megcsinálom velük a tükörteszt egyszerűsített változatát. Az eredetiben festékkel tesznek egy pontot az állat pofájára, majd elé tesznek egy tükröt, és figyelik, realizálja-e, hogy a tükörben látott pötty tulajdonképpen az ő arcán van, azaz megpróbálja-e eltávolítani magáról. Izgatottan vártam az eredményt, bár nem tudom, mire számítottam, hiszen ezen a teszten csak orángutánok, gorillák, csimpánzok, delfinek és varjúfélék szoktak átmenni. Még ha kellően intelligensek lennének, akkor sem teljesítenék a tesztet, mert a tükörképnek nincs szaga, ők pedig azon tájékozódnak. Számtalanszor tapasztaltam, hogy "nem hisznek a szemüknek". Olyannyira, hogy amikor velem szemben ült Asza, addig nyugodtan eszegethettem egyik kedvencét, a kukoricát, amíg meg nem érezte az illatát. Amikor megfordult a szél - mint a Mary Poppins regényekben -, és felé kezdte vinni az illatokat, onnantól nem lehetett bírni vele, annyira meg akarta szerezni az ételt. Talán arra gondoltam, összehasonlítom őket Aszával, aki figyelmen kívül hagyta a tükörképét, és csak arra használta a tükröt, hogy lássa, mi történik a háta mögött. Ha mögötte ültem, úgy tartotta velem a szemkontaktust, hogy a tükörképem szemébe nézett, ezãltal pedig a tükörképe az én szemembe. Az én kísérletem az volt, hogy a mauk elé tükröt állítottam, és figyeltem, hogy mit csinálnak. Ők sem mentek át a teszten, csak jöttek-mentek előtte, meg mögötte, de figyelmen kívül hagyták a tükörképüket. De akkor miért figyelik a tévé képernyőjét? Feltűnő volt, hogy a tükörben hiába volt előttük egy mozgó kép, ez egyáltalán nem keltette fel a figyelmüket. Pedig más helyzetben ha mozgást tapasztalnak, azonnal odakapják a fejüket. Vagy érzékelték, hogy ezt a mozgást ők idézték elő? A helyükben én biztosan odanéztem volna egy pillanatra legalább. De ők úgy viselkedtek, mintha nem is látnák a tükörképüket.

Az is érdekes, hogy ugrás helyett mennyire gyakran inkább másznak. Belemélyesztik karmaikat a megmászni kívánt bútorba, és szinte felhúzzák magukat. Nem azért csinálják így, mert nem tudnak felugrani, mivel vaduláskor gyakran helyből magasra  felugrálnak. Persze lehet, hogy még kölyökkorukból - amikor még nem tudtak a magas bútorokra feljutni - maradt vissza ez a viselkedés. Imádom nézni őket amikor ugrálnak, hogy milyen rugalmasak. Úgy pattognak, mintha apró rugók lennének a mancsaik alatt. Volt olyan, hogy szembe szaladtak egymással, és amikor találkoztak mind a kettő felugrott vagy egy méter magasra. Nekünk magasugrás előtt nekifutásra van szükségünk, hogy lendületet nyerjünk, de ők megoldják anélkül is.

Tegnap Miát utolérte a végzete, mert elvittük ivartalanítani. Amikor érte mentek az állatorvoshoz, még kábultan ráadták a macskaruhát - mármint Mia volt kábult, csak ő volt bedrogozva -, hogy ne tudja nyalogatni a sebét, de ő hirtelen elszabadult. Nem tudom, hogyan tudott kibújni a ruhából. Minden jelenlévő őt próbálta becserkészni, de bemenekült egy bútor alá, és még Igazda kezét is szétkarmolta. Itthon egy darabig nem engedtük ki a hordozóból, aztán amikor már felélénkült, nagy nehezen felmászott a fűtőtestre, de amikor változtatni akart a testhelyzetén, leesett. Hamar kiheverte az eseményt, mert másnapra már újra a régi volt. Kemények ezek a mauk! Az emberek általában kivetítik az érzelmeiket az állatokra, így az ivartalanítással kapcsolatosan is így tesznek. Én azt gondolom, hogy egy cicánál nincs különösebb jelentősége, ha "megfosztják nőiességétől". Ez egy ösztön, amelynek hiányát ő nem érzékeli. Nincs mögötte az a a tudati tartalom, mely nálunk, embereknél dolgozik. A  menhelyeken ma már alap, hogy minden bekerült cicát ivartalanítanak. Így is megállíthatatlanul szapora ez a faj, ami az énekesmadarakra nézve tragédia.

Mostanában kezdik felfedezni a torony adta játéklehetőségeket: hogy milyen jól lehet pofozgatni a felfüggesztett golyókat - igaz, hogy a karmuk mindig beleakad és alig tudják kihúzni - meg, hogy a különböző rekeszekből remekül lehet megtámadni a másikban fekvő testvért. Mivel az oldala karomkoptató anyagból van, ezen is gyakorolhatják a mászás tudományát, így jutnak fel a tetejére.

Szeretnélek megkérni benneteket, akik olvassátok ezt a blogot, hogy személyes üzenetben jelezzetek vissza nekem róla! Nem ömlengést várok, inkább csak egy jelzést, hogy a kommunikációs csatorna túlsó végén is van valaki, nem vagyok egyedül. Így, amikor írom, odaképzellek majd benneteket a másik oldalra, elvégre könnyebb konkrét valakinek írni, mint csak úgy általában. Látom, hogy néhány ember olvassa, mégis rossz, hogy csak úgy írok a vakvilágba, és nem tudom megkonzultálni senkivel az írottakat. Ha tudnám, hogy örömöt szerzek vele, az feldobna, és további motivációt adna.

Amikor legutóbb nálunk járt Mama  - anyukám -, Igazda néhány pillanatra az ölébe tette Maut. Azért csak néhány pillanatra, mert Mau pánikszerűen menekült a kezei közül. De ez is elég volt ahhoz, hogy megállapítsa, ezek a bengáliak nem olyan puhák, mint egy házimacska, hanem izmosak, inasak. Azt már én teszem hozzá, hogy az alkatuk is más, hengertestük van, mint egy menyétnek és spárgafarkuk, mint egy patkánynak.

Egykor gyakran néztem Asza szemébe, amikor rajtam feküdt. Olyankor néha elgondoltam, mennyivel szebb cica lenne, ha a szeme színe nem - Mama szavaival élve - mocsárszínű lenne. Valószínűleg ezért tűnik fel annyira, hogy ezeknek a mauknak milyen szép színű szemük van. Érdekes, hogy fénytől függően hol sárgának látom, hol határozottan világos zöldnek. Először azt hittem, bennem van a hiba, hogy nem tudom pontosan megállapítani a szemük színét, de aztán kiderült, hogy más is így van ezzel.

Eddig gondot okozott a mauk megkülönböztetése. Az, hogy Maunak sötétebbek és élesebbek a foltjai, meg a fejformája is hosszúkásabb, félhomályban nem segít, olyankor simán összekeverem őket. Vagy ha csak átsuhannak előttem, akkor sem mindig tudom, melyikőjüket láttam. De most találtam egy különbséget, ami alapján akkor is tudom, ki van előttem, ha csak a sziluettjét látom. Mindkettőnek vékony a farka, de Maunak egészen spárgaszerű, míg Miának vastagabb. Ha csak az egyiket látom, akkor is elég nagy a különbség ahhoz, hogy tudjam melyikőjük az. Ha nyávognak, akkor is könnyű megkülönböztetni őket, Mia jóval hangosabb.  Hogy Mia nagyobb, az inkább akkor segít, amikor mindkettőjüket egyszerre látom. A viselkedésük alapján is elkülönülnek, mivel Mia sokkal érettebben viselkedik. Mau idétlen kölyökként csetlik-botlik. Pedig már közeledik a felnőtté válás. Ennek első jele, hogy Mia szaladgálás közben gyakran indokolatlanul eldobja magát.

A szelídülés sebessége továbbra sem pörgött fel. Miát ugyan már meg lehet simogatni, de a többedik próbálkozásnál először elhúzza magát, aztán gyorsan távozik. Mau viszont dorombol is, persze csak igazdának.  Még jó, hogy két cicát kaptunk. Ha csak Mia lenne, elég reménytelen lenne a helyzetünk.