Ha meghalljuk, hogy a konyhában morog az egyik mau, akkor biztosan tudhatjuk, hogy valami ételt lopott. Ilyenkor indokolt kiszaladni az adott helységbe. Hiába vannak olyan jóban, ha ételről van szó, akkor nincs bocsánat! Evés után viszont Mau - mivel ő sokkal gyorsabban és vadabbul táplálkozik, nagy igyekezetében gyakran még a tányérjába is beleharap -, mindig átmegy Mia táljához, hogy elegye tőle a maradék falatokat. Meglepő, hogy Mia ezt hagyja, félrehúzódik, hogy Mau hozzáférjen az ételhez, annak ellenére, hogy ő az erősebb. Úgy látszik, Mau tud valamit! Nálunk, embereknél, sem feltétlenül az erősebb a domináns - és most nem kezdek evolúciós magyarázatokba. (Pedig az evolúciós pszichológia az egyik kedvenc témám!)

Igazda megkezdte a kezesebb Mau pórázhoz, vagyis hámhoz szoktatását. Először etetéskor a tálja mellé tette, aztán "madzagistenezett" vele - azaz úgy játszottak, mint a macskapecával, hogy húzogatta előtte, ő pedig utánaszaladt, hogy elkapja - végül feltette rá. Azt nem mondom, hogy tetszett neki, de elviselte magán, igaz, kicsit furán járt benne. Nem evidens, hogy akár csak eddig eljutottunk, mert sok bengáli még a gondolatát sem tudja elviselni a hámnak. Azt a kritikát kaptam, hogy a macskák nem is gondolnak a hámra. Persze, csak a választékosság jegyében írtam így. De a mieink jobban járnak, ha hozzászoktatják magukat a hám gondolatához! A folyosóra már nem tudta kicsalni, de kezdetnek ez is elég volt. Folyt. köv.

Egy barátunkkal beszélgettünk a szobában, amikor Mau úgy döntött, hogy bejárja territóriumának ezt a szegletét. Már a kanapé előtt járt, amikor a vendég megszólalt. Akkor vette észre Mau, hogy rajtam kívül más is tartózkodik a szobában. Egy pillanatra megmerevedett, majd lesunyta magát és sietve távozott - kiszaladt a helységből. Talán megírtam már azt, amikor hason csúszva igyekeztek megpillantani a vendégek az ágy alá bemenekült maukat. Ha idegen tartózkodik a lakásban, még mindig eltűnnek valahol. Kivéve, ha a konyhában vagyunk, mert érdekes, akkor nem olyan szégyenlősek. Ha meg akarom mutatni őket, beküldöm a vendéget Igazda szobájába, így van a legnagyobb esély arra, hogy megpillantsa csodálatosan fénylő bundájukat :-).

Amikor a fiúk éppen palacsintát készítettek a konyhában, az asztalon hevert az egyik lekváros üveg teteje, és a rávaló anyag - amivel a békebeli időkben lefedték az eltett lekvárokat, de ma már csak a szép megjelenést szolgálják, és amelyek olyan jól mutatnak a kamrák polcain. Ezt lopta el Mia. Mivel nem tartalmazta semmi olyan étel maradványát, melyet ő kedvel, ez a cselekedet igencsak öncélúnak bizonyult. Úgy látszik, már rutinból igyekeznek mindent megszerezni a konyhából, amihez hozzáférnek. Biztos, ami biztos! Kenyéradó gazdájuk kitalálta, hogy kellene rájuk egy olyan nyakörvet szerkeszteni, melyen van egy érzékelő, ami a konyha ajtóhoz érve egy számunkra nem hallható, de nekik kellemetlen hangot bocsát ki, minek hatására visszafordulnak, és nem mennek tovább a konyhába. 

Még mindig - talán ez már így is marad - ha távolabb kerülnek egymástól, rövid időn belül az egyik elkezd nyávogni, mire a másik - akárhol is van éppen - mindent abbahagy, és elindul testvérkéje irányába. Lehet, hogy erről már írtam valamikor, de ha olvasóim memóriája sem sokkal jobb az enyémnél, nem feltétlen ismerős nekik egy már megírt történet. És ezzel az ismétléssel megerősítem, hogy azóta is így mennek a dolgok. De Mau akkor is egyfolytában nyávog, amikor Igazda ölében hízeleg, mint ahogy a filmekben, amikor jelen van egy macska, mindig alákevernek egy folyamatosan nyávogó hangot.