Egy kis teológia: a fenti bibliai mondat görög eredetijében a "homályosannak" fordított szó helyén az "enigma" szó szerepel, melynek jelentése: talány, rejtvény.  Így, hogy "tükör által talányosan", egy kicsit más a jelentése. Ami utalhat a tükör mutatta anomáliákra, melyek nyilván durvábbak lehettek kétezer éve, mint ma.

Miután még mindig nem tudják kinyitni az ajtókat, arra jutottunk, hogy míg Asza reál beállítottságú volt, a mauk inkább humánok :-) Ennek ellentmond, hogy egyikőjük imádja nézni, ahogyan forog az elöltöltős mosógép dobja. Olyankor gyakran leül elé, és percekig bámulja. Mau a tévét is előszeretettel nézi, a fülét előre fordítva figyel, szemével pedig követi a mozgásokat. Azért ott még nem tart, amit az interneten olvastam, hogy van olyan bengáli, aki a távirányítóval bekapcsolja a tévét. Aztán azon gondolkodtunk, hogy Asza mikor tett szert az ajtónyitás képességére. Nem emlékszünk rá, de kölyökkorában még nem tudta, úgyhogy van remény a mauknak. Már ha ezt reménynek lehet nevezni, mert inkább annak örülnénk, ha továbbra is tudnánk arra használni az ajtókat, hogy elkülönítsük őket. Annak sem örültünk anno, amikor Mikka cicánk megtanulta kinyitni rossz szigetelésű hűtőnk ajtaját. Egy zárat kellett ráapplikálni, mert reggelre rendszeresen nyitva találtuk, némi hiánnyal a tartalmát illetően. Máig emlegetjük, amikor megdézsmált egy nagy darab ajándékba kapott sonkát.

Hogy teszteljem az intelligenciájukat elhatároztam, hogy megcsinálom velük a tükörteszt egyszerűsített változatát. Az eredetiben festékkel tesznek egy pontot az állat pofájára, majd elé tesznek egy tükröt, és figyelik, realizálja-e, hogy a tükörben látott pötty tulajdonképpen az ő arcán van, azaz megpróbálja-e eltávolítani magáról. Izgatottan vártam az eredményt, bár nem tudom, mire számítottam, hiszen ezen a teszten csak orángutánok, gorillák, csimpánzok, delfinek és varjúfélék szoktak átmenni. Még ha kellően intelligensek lennének, akkor sem teljesítenék a tesztet, mert a tükörképnek nincs szaga, ők pedig azon tájékozódnak. Számtalanszor tapasztaltam, hogy "nem hisznek a szemüknek". Olyannyira, hogy amikor velem szemben ült Asza, addig nyugodtan eszegethettem egyik kedvencét, a kukoricát, amíg meg nem érezte az illatát. Amikor megfordult a szél - mint a Mary Poppins regényekben -, és felé kezdte vinni az illatokat, onnantól nem lehetett bírni vele, annyira meg akarta szerezni az ételt. Talán arra gondoltam, összehasonlítom őket Aszával, aki figyelmen kívül hagyta a tükörképét, és csak arra használta a tükröt, hogy lássa, mi történik a háta mögött. Ha mögötte ültem, úgy tartotta velem a szemkontaktust, hogy a tükörképem szemébe nézett, ezãltal pedig a tükörképe az én szemembe. Az én kísérletem az volt, hogy a mauk elé tükröt állítottam, és figyeltem, hogy mit csinálnak. Ők sem mentek át a teszten, csak jöttek-mentek előtte, meg mögötte, de figyelmen kívül hagyták a tükörképüket. De akkor miért figyelik a tévé képernyőjét? Feltűnő volt, hogy a tükörben hiába volt előttük egy mozgó kép, ez egyáltalán nem keltette fel a figyelmüket. Pedig más helyzetben ha mozgást tapasztalnak, azonnal odakapják a fejüket. Vagy érzékelték, hogy ezt a mozgást ők idézték elő? A helyükben én biztosan odanéztem volna egy pillanatra legalább. De ők úgy viselkedtek, mintha nem is látnák a tükörképüket.

Az is érdekes, hogy ugrás helyett mennyire gyakran inkább másznak. Belemélyesztik karmaikat a megmászni kívánt bútorba, és szinte felhúzzák magukat. Nem azért csinálják így, mert nem tudnak felugrani, mivel vaduláskor gyakran helyből magasra  felugrálnak. Persze lehet, hogy még kölyökkorukból - amikor még nem tudtak a magas bútorokra feljutni - maradt vissza ez a viselkedés. Imádom nézni őket amikor ugrálnak, hogy milyen rugalmasak. Úgy pattognak, mintha apró rugók lennének a mancsaik alatt. Volt olyan, hogy szembe szaladtak egymással, és amikor találkoztak mind a kettő felugrott vagy egy méter magasra. Nekünk magasugrás előtt nekifutásra van szükségünk, hogy lendületet nyerjünk, de ők megoldják anélkül is.

Tegnap Miát utolérte a végzete, mert elvittük ivartalanítani. Amikor érte mentek az állatorvoshoz, még kábultan ráadták a macskaruhát - mármint Mia volt kábult, csak ő volt bedrogozva -, hogy ne tudja nyalogatni a sebét, de ő hirtelen elszabadult. Nem tudom, hogyan tudott kibújni a ruhából. Minden jelenlévő őt próbálta becserkészni, de bemenekült egy bútor alá, és még Igazda kezét is szétkarmolta. Itthon egy darabig nem engedtük ki a hordozóból, aztán amikor már felélénkült, nagy nehezen felmászott a fűtőtestre, de amikor változtatni akart a testhelyzetén, leesett. Hamar kiheverte az eseményt, mert másnapra már újra a régi volt. Kemények ezek a mauk! Az emberek általában kivetítik az érzelmeiket az állatokra, így az ivartalanítással kapcsolatosan is így tesznek. Én azt gondolom, hogy egy cicánál nincs különösebb jelentősége, ha "megfosztják nőiességétől". Ez egy ösztön, amelynek hiányát ő nem érzékeli. Nincs mögötte az a a tudati tartalom, mely nálunk, embereknél dolgozik. A  menhelyeken ma már alap, hogy minden bekerült cicát ivartalanítanak. Így is megállíthatatlanul szapora ez a faj, ami az énekesmadarakra nézve tragédia.

Mostanában kezdik felfedezni a torony adta játéklehetőségeket: hogy milyen jól lehet pofozgatni a felfüggesztett golyókat - igaz, hogy a karmuk mindig beleakad és alig tudják kihúzni - meg, hogy a különböző rekeszekből remekül lehet megtámadni a másikban fekvő testvért. Mivel az oldala karomkoptató anyagból van, ezen is gyakorolhatják a mászás tudományát, így jutnak fel a tetejére.

Szeretnélek megkérni benneteket, akik olvassátok ezt a blogot, hogy személyes üzenetben jelezzetek vissza nekem róla! Nem ömlengést várok, inkább csak egy jelzést, hogy a kommunikációs csatorna túlsó végén is van valaki, nem vagyok egyedül. Így, amikor írom, odaképzellek majd benneteket a másik oldalra, elvégre könnyebb konkrét valakinek írni, mint csak úgy általában. Látom, hogy néhány ember olvassa, mégis rossz, hogy csak úgy írok a vakvilágba, és nem tudom megkonzultálni senkivel az írottakat. Ha tudnám, hogy örömöt szerzek vele, az feldobna, és további motivációt adna.

Amikor legutóbb nálunk járt Mama  - anyukám -, Igazda néhány pillanatra az ölébe tette Maut. Azért csak néhány pillanatra, mert Mau pánikszerűen menekült a kezei közül. De ez is elég volt ahhoz, hogy megállapítsa, ezek a bengáliak nem olyan puhák, mint egy házimacska, hanem izmosak, inasak. Azt már én teszem hozzá, hogy az alkatuk is más, hengertestük van, mint egy menyétnek és spárgafarkuk, mint egy patkánynak.

Egykor gyakran néztem Asza szemébe, amikor rajtam feküdt. Olyankor néha elgondoltam, mennyivel szebb cica lenne, ha a szeme színe nem - Mama szavaival élve - mocsárszínű lenne. Valószínűleg ezért tűnik fel annyira, hogy ezeknek a mauknak milyen szép színű szemük van. Érdekes, hogy fénytől függően hol sárgának látom, hol határozottan világos zöldnek. Először azt hittem, bennem van a hiba, hogy nem tudom pontosan megállapítani a szemük színét, de aztán kiderült, hogy más is így van ezzel.

Eddig gondot okozott a mauk megkülönböztetése. Az, hogy Maunak sötétebbek és élesebbek a foltjai, meg a fejformája is hosszúkásabb, félhomályban nem segít, olyankor simán összekeverem őket. Vagy ha csak átsuhannak előttem, akkor sem mindig tudom, melyikőjüket láttam. De most találtam egy különbséget, ami alapján akkor is tudom, ki van előttem, ha csak a sziluettjét látom. Mindkettőnek vékony a farka, de Maunak egészen spárgaszerű, míg Miának vastagabb. Ha csak az egyiket látom, akkor is elég nagy a különbség ahhoz, hogy tudjam melyikőjük az. Ha nyávognak, akkor is könnyű megkülönböztetni őket, Mia jóval hangosabb.  Hogy Mia nagyobb, az inkább akkor segít, amikor mindkettőjüket egyszerre látom. A viselkedésük alapján is elkülönülnek, mivel Mia sokkal érettebben viselkedik. Mau idétlen kölyökként csetlik-botlik. Pedig már közeledik a felnőtté válás. Ennek első jele, hogy Mia szaladgálás közben gyakran indokolatlanul eldobja magát.

A szelídülés sebessége továbbra sem pörgött fel. Miát ugyan már meg lehet simogatni, de a többedik próbálkozásnál először elhúzza magát, aztán gyorsan távozik. Mau viszont dorombol is, persze csak igazdának.  Még jó, hogy két cicát kaptunk. Ha csak Mia lenne, elég reménytelen lenne a helyzetünk.

Tegnap arra jutottam, hogy ezek a mauk nem is macskák. Olyan ételeket lopnak el, amit más macskák figyelmen kívül hagynának. Ki látott már olyat, hogy egy macska megrágja a datolyát? Vagy megesznek egy olyan mártást, amelyben többek között fűszerpaprika van. Az azóta sem lankadó kenyér-imádatukról már nem is beszélve. Asza a kukoricánál és az olajbogyónál azért nem ment tovább. Jó, az olivát csak jól megrágta, aztán már csak pofozgatta. Lehet, hogy igazán a levét szerette.

Amióta köztünk vannak várom, hogy kinyissák az ajtókat. Asza ebben profi volt, kimondottan zavarta, ha egy ajtó be volt csukva, ezért akkor is kinyitotta, ha nem akart bemenni rajta. Ha a bejárati ajtót este elfelejtettük kulcsra zárni, biztos, hogy reggel arra ébredtünk, hogy tárva-nyitva van az ajtó. Szerencsére ez nem okozott különösebb problémát, mert egy házon belül volt a lakásunk. Rászoktunk, hogy nem csukjuk be a szobák ajtajait, hanem csak behajtjuk őket, mivel Asza úgyis addig ugrál a kilincsre, amíg ki nem nyitja, és nem akartunk éjszaka erre ébredni. Egyszer egy vendégségben a házigazda bezárta a cicáikat a fürdőszobába. Csodálkozva néztem, hogy nem tudtak kijönni onnan. Nálunk ez nem jött volna be! Mivel ezek a mauk olyan okosak, kétségem nincs afelől, hogy idővel ezt is megtanulják majd, de egyelőre - szerencsére - nincsenek e tudás birtokában. Meg még nem is tudnak olyan magasra ugrani. Nyilván pont ezért nem tudják kinyitni.Adományozójuk annak idején felhívta a figyelmünket, hogy a bengáliaknak érzékeny az emésztésük. Akkor még nem tudtuk, hogy ez azt jelenti, hogy "mindentől" hasmenésük van. Útjára bocsátottam egy bejegyzést a bengáli csoportban erről. Ezáltal megtudtuk, hogy ez egy általános probléma a kezdő bengáli tulajoknak. Úgy tűnik, fontos, hogy az ételük gluténmentes legyen. Tehát hiába táraztam be Asza egykori kajájából, most ajándékozhatom el az egészet, mert nem bírja a kényes gyomruk. Ezt elkönyvelem járulékos veszteségnek. Ráadásul válogatósak is. Tegnap csirkezúzát kaptak, de Miának nem ízlett, ezért Mau dupla adagot evett reggelire. Úgy tele lett a hasa, hogy utána vacsoráig emésztett, azaz aludt. Úgyhogy ha elegünk van a nyüzsgésükből, csak jól tele kell etetni őket, és akkor egész napra nyugton vannak.Egyik gyerekünket nagyon zavarta, hogy a mauk folyton Igazdát követik, minket, többieket, pedig alig vesznek emberszámba. Ezért kitalálta, hogy reggel Igazda fogja etetni őket, este pedig ő, hogy őt is imádják. Első este ez úgy alakult, hogy miután megetette őket, Mau bement Igazdához, és az ölébe gömbölyödött.

 A fenti képpel, azt hiszem, kimaxoltam a cukiságot.

Írtam már, hogy ezek a mauk nyávogással jelzik az igényeiket. Most már akkor is hangot adnak elégedetlenségüknek, ha nem tiszta az alom. Ez nagy segítség nekünk, és remélhetőleg így nem fognak az almon kívülre pisilni, meg kakilni. Ennek megvan az a hátránya, hogy amikor csak úgy össze-vissza nyávognak, akkor is rohanunk, hogy biztos tele van az alom és ki kell cserélnünk. Holott csak elszállt egy muslica a szemük előtt, azt akarják levadászni. Ennek tükrében még furcsább, hogy kajáért csak akkor nyávognak, amikor letesszük eléjük a tálat.

A cím az impresszionizmus képviselőinek egy festőcsoportjára utal : Vadak.

Látva, hogy Mau minden ébren töltött pillanatát Igazda társaságában tölti - Asza sosem hízelgett úgy, mint ő -, nem látom reményét, hogy valaha is majd az én simogatásomra vágyik. Ezért azt találtuk ki, hogy Miát magunkhoz édesgetjük valahogy, hogy ő a mi cicánk legyen. Mondjuk, ezt nem segíti, hogy tegnap este, lefekvéskor nem vette észre a családfő, hogy az ágyán alszik, ezért véletlenül megrúgta.

Nem tudom, mennyire jön át az irományaimból, de ezek a mauk azért nem teljesen olyanok, mint a házimacskák, hanem szinte vadállatok. Persze, megszelídített vadállatok, de nem állnak a háziasítás olyan fokán, mint az előbbiek. Asza például, amikor este lefeküdtem, a fejem mellé feküdt, dorombolt, én pedig az illatos bundájába fúrtam az arcomat, vagy egészen közel húztam magamhoz. Kb. 20 perc múlva a lábamhoz gömbölyödött, és hajnalig ott maradt. (Vagy 10 évig hangtalanul dorombolt, úgy ellenőriztük, hogy a torkára tettük az ujjunkat, és figyeltük hogy rezeg-e.) Ezek a mauk még távol állnak ettől. Néha elképzelem őket ilyen helyzetekben, de aztán gyorsan elhessegetem a gondolatot, mert annyira valószínűtlen. Olvastam, hogy a bengáli macskák egy része sosem fekszik a gazdája ölébe, örülnek a gazdik, ha engedi magát megsimogatni a cicájuk. Remélem, mi nem ilyen példányokat fogtunk ki!  Mivel én nem tudok odamenni hozzájuk, csak akkor tudom megsimogatni őket, ha ők jönnek hozzám - erre még nem volt példa -, vagy ha valaki előtte az ölembe teszi őket. Pontosabban Maut, mert Miát még mindig nem lehet kézbe venni. De nem vagyok elkeseredve, elvégre a kis hercegnek sem ment gyorsan a szelidítés. És csak nézni őket is öröm, bearanyozzák a napjaimat.

Viszont Aszával ellentétben nem tartják rettegésben a vendégeket - erről éppen a mauk adományozója is tudna mesélni, amikor kisebbik fiát az asztal alatt orvul elrejtőző Asza megtámadta, véresre karmolva rövidnadrágos lábát. Az is legendás eset volt, amikor egy vendég a fürdőszobában rekedt, mert a mosógép tetején őrködő Asza nem engedte kijönni onnan. Telefonált nekünk, hogy mentsük meg, mert a szobában nem hallottuk a kiabálását. Emlékezetes, amikor nyaralni mentünk, és csak fiunk és a barátnője voltak otthon. Amikor mindketten a lakásban voltak, Aszát kenyérre lehetett kenni. Amikor viszont csak a barátnő, Asza gonosz manóvá változott, olyannyira, hogy külön szobába kellett zárni. Az alábbi képen - az első, miután hozzánk került Asza - még nem mutatta ki a foga fehérjét:

A mauk akaratlagosan még egy karmolást sem ejtettek rajtunk. Olyan volt, hogy igazda kézből etette Maut, aki véletlenül ráharapott az ujjára. A foga nyomán átmenetileg lett egy lyuk a körmén. Nagy megkönnyebbülés, hogy nyugodtan lehet vendégeket fogadni. Asza idejében, ha belépett hozzánk valaki, rögtön elhadartam neki egy használati utasítást Aszához, hogy ne nézzen a szemébe, ne próbálja simogatni, másképp veszélybe kerülhet a testi épsége - élete:-). A családfő mondta is, hogy ezzel csak megijesztem a vendégeket, de ha nem tájékoztattam a potenciális áldozatokat, végig attól rettegtem, mikor támadja meg őket.Mau elégedetten terpeszkedett a fűtőtest közepén. Amikor Mia odament, hogy ő is melegedjen, nem húzódott arrébb, hogy a testvére jobban elférjen mellette. Hiába, az erőforrásokért még ilyen kedvező életkörülmények között is meg kell harcolni!

A cím az Edda együttes fénykorában megjelent szám szövegéből való.

Mivel igazda szobája túl messze van tőlünk ahhoz, hogy meghallja ha kiabálok neki - főleg ha gépezik és a fején van a fejhallgató -, rendszeresítettünk egy walkie talkie-t, és azon keresztül szólunk neki. Tegnap viszont az ő készüléke ki volt kapcsolva, ezért nem hallotta hogy hívom. Miután rájöttem erre, kiabálni kezdtem neki, de ezt a fenti okok miatt nem érzékelte. Ekkor az egyik mau nyávogva hívni kezdte őt és elindult az előszoba felé. Igazda követte, és az előszobából már meghallotta a hangomat. Úgyhogy a hős mau segített nekem. Erről eszembe jutott egy történet a hetvenes évekből, az egyik alsós olvasókönyvemből, melyben a cica úgy mentette meg gazdáit a lakástűzben való bennégéstől, hogy nyávogásával felébresztette őket.

 Igazda feltette Maut az éjjeliszekrényre helyezett nagy doboz tetejére, ahol egy pók hálója feszült a sarokban. Mau azonnal meglátta, belekapva a hálóba szétszaggatta azt, és kiette belőle a befogott rovarokat. A pók menekülni kezdett, de Mau, a nagy vadász, hirtelen lecsapott, és őt is befalta.

Gyakran azért hívom be Igazdát a nagyszobába, mert tudom, hogy a nyomában hamarosan megjelennek a mauk is. Amíg itt van, beszélgethetek vele, és a maukat is láthatom. Amióta nálunk vannak a cicák, határozottan több az interakcióm Igazdával is. Az egész családot összehozzák, gyakran mindenki a kanapén ül a nagyszobában, és csodálja őket. Közben persze szóba kerül mindenféle téma. Ha Igazda kimegy a helységből, sajnálatos módon fél percen belül követik a mauk, akármit is csináltak előtte. Tegnap Mau a toronyban - a karácsonyra kapott kuckós alvó alkalmatosságban - aludt, de mivel Igazda itt ült a kanapén, egy idő után nem bírta tovább, és átjött hozzá, hogy dorombolva az ölébe gömbölyödjön egy kis simiért - simogatásért. Amikor eléggé feltöltődött, visszament aludni a toronyba. Egyértelmű, hogy Mau a fenti történet hőse, mert csak ő hajlandó efféle cselekedetre. Miát hébe-hóba meg tudjuk már simogatni, de nagyon le van maradva.

 Karácsony előtt néhány nappal kaptam egy gyönyörű virágcsokrot, melyet időnként leraktunk a földre, hogy a székemből is csodálhassam. Mivel a hely a mauk megszokott vaduló útvonalában volt, gyakran mászkáltak a közelében, de teljesen negligálták, meg sem szagolták. Nekem ez nagyon fura volt, mert eddigi macskáim mindegyike nagyon érdeklődött a virágok iránt. Rendre rágcsálták, felborították a vázát, alapélményem, hogy macskás házban nem lehet csak úgy az asztalra tenni élő növényeket. Az érdeklődés hiánya miatt megváltoztattuk eredeti tervünket, miszerint valahogy ki kellene kötni a karácsonyfát, hogy ne tudják felborítani. Már ki is adtuk a feladatot mérnök fiunknak, hogy találja ki, hogyan kellene kiviteleznünk a fentieket. Végül nem tettünk semmilyen megelőző intézkedést, de azt azért nem mondom, hogy nyugodtan nézem, amikor randalírozásuk nyomán rázkódik a fa. Amúgy, valóban külőnősebben nem érdekli őket, viszont hancúrozásaik útjába esik, így rendszeresen arra eszmélünk, hogy vészesen rezegnek az ágak, vagy levert díszekkel játszanak. Szerencsére eddig csak nem törékeny díszeket piszkáltak le. Olyan is volt már, hogy az egyik maut a fáról kellett leparancsolni, de mivel még nagyon kicsi a súlya, ezt sem sínylette meg a fenyő.

Tegnapelőtt nagyon nyávogott az egyik mau az egyik pótgazdájának. A megszólított odament hozzá, a mau pedig elindult a fürdőszoba felé, és megállt a macskaalom előtt, így jelezve, hogy ki kellene cserélni azt. Másnap reggel az ablak előtt nyávogott, hogy kinyissuk neki. Jó lenne, ha így figyelmeztetne máskor is, és nem nekünk kellene kitalálni, hogyan tegyük zökkenőmentesebbé a napjaikat.

Egy macskatartónak alapélménye, amikor reggel rámenősen ébreszti a cicája - ezt a jelenséget az is ismerheti a Garfield és a Simon's cat (nagy kedvencem) című rajzfilmekből, aki nem él együtt macskával -, hogy végre reggelit kapjon. Én is megtapasztaltam ezt, de az utóbbi időben mentesültünk ezalól. Asza csak dorombolva  a mellkasomra feküdt, max. hegyes kis lábaival végigsétált alvó fiunkon, hogy felébressze, de csak akkor kezdett el nyávogni, amikor már valaki a konyhában téblábolt. Többször előfordult, hogy annyira visszafogottan kért reggelit, hogy elfelejtettünk adni neki, mert azt hittük, valaki már megetette. Reggelente végigkérdeztük egymást, hogy kapott-e már valakitől. Persze arra is rászokott, hogy átverjen minket, és akkor is eljátszotta hogy éhes, amikor már megreggelizett. Ilyenkor repetázott. A mauk még Aszát is felülmúlják: csendben várnak az előszobában, és csak akkor kezdenek el nyüzsögni, amikor meglátják igazdájukat, legyen ez akár 9 órakor. Nyilván belőlünk fakad, hogy a macskáink ilyen türelmessé válnak, mert például anyukám cicáinak mindegyike már hajnalban, ellentmondást nem tűrően kérte az első reggelijét - meg is látsz(ik)ott rajtuk.

Asza soha nem tekerte maga köré szép, az átlagosnál hosszabb farkát, mindig maga után lógatta, ha leült. Annak ellenére nem tett le erről a szokásáról, hogy többször ráléptünk a farkára. A mauk viszont szorosan maguk köré tekerik, az egyik rendszeresen ráfekszik, hogy elől csak a vége lóg ki alóla. Olyan vékony farkuk van - főleg Maunak -, mint egy patkánynak, és amikor felborzolják a szőrüket és megvastagítják a farkukat, akkor olyan vastag, mint más macskának normálisan.

Az előző posztban írtam arról, hogyan szoktatjuk a maukat arra, hogy mindig van a tálkájukban száraztáp. Nos, ez a próbálkozás hamvába holt, felfüggesztettem, mint Zimbardo a börtönkísérletet, amikor az 1. éjszakai  dorbézolás után előgurult Mau. Akkora volt a hasa, mint egy mindenórás kismamának, akinél bármikor beindulhat a szülés. Pedig még nem is ivarérett. A ragadozóknak biztosan látványosan meg tud nőni a hasuk egyik napról a másikra, de ha ez nálunk embereknél így történne, sokkal gyakrabban hallanánk ismerőseinktől azt a kellemetlen  kérdést, hogy mikorra várható a baba. A válások száma is megugrana a nagy ünnepek után, amikor a családi ebédek és vacsorák következtében jócskán megnőne a feleségek derékbősége. Ámultam, hogy így is fel tud ugrani az asztalra. A gyerekeknek is szóltam, hogy óvatosan emeljék fel, nehogy megnyomják a hasát, és kihányja ezt a bőséges, de végül csak egyszeri vacsorát. Érdekes, hogy Mia hasa nem lett olyan nagy, mint Maué, nyilván náluk is vannak szerencsésebb alkatúak is. Másnap reggelre fellélegezhettem, mert leapadt a pocakjuk.

Legkisebb gyerekünk Aszával álmodott. Boldog volt, hogy újra találkozhatott vele. Én is álmodtam már olyat, hogy utána minden reálisnak tűnt, az érzések, a gondolatok, a képek. Volt, hogy álmomban elbúcsúzott tőlem valaki, aki valójában már meghalt. Aztán azon gondolkodtam, hogy ez pontosan olyan, mintha valóban megtörtént volna. Olyan történeteket élhettem át álmomban, amelyek a való életben sosem fognak megtörténni velem. De én így is tudom, milyen megtapasztalni őket. mert nem lehetett megkülönböztetni az álombeli élményeket a valóságtól, ahogy az Inception - Eredet - című filmben is történt. Kicsit irigykedtem ezekért az Aszás élményekért, és csak remélhetem, hogy egyszer én is  találkozhatok majd így vele. "Az álom Isten elfelejtett nyelve."

  Aszának extrém selymes volt a bundája. Kölyökkorából nem emlékszem, hogy rácsodálkoztam volna, úgyhogy valószínűleg akkor még nem volt ilyen különleges. A mauknak másképp selymes, inkább bársonyos, főleg a rövidebb szőrű MaunaK. Ránézésre is olyan mint a bársony. Amikor felmerült, hogy ismét lesz cicánk, gondoltam, ilyet nem könnyen találnék, úgyhogy valószínűleg a következő cicánk nem lesz ilyen puha. De így most mégsem kell lemondanunk erről az élményről.

  Néhány napja az egyik gyerek a kanapén hagyta a kiflijét, amelyben egy virsli is lapult. Egy hirtelen mozdulattal az egyik mau kikapta a virslit a kifliből, és a kanapé alá szaladt vele. Még sosem lökték arrébb a kanapét a fiúk ilyen gyors mozdulattal, mint akkor, hogy visszaszerezzék az ételt. A határozott szándékot látva a bűnös mau sorsára hagyta zsákmányát, és elmenekült. Így némi tisztogatás után veszteséggel ugyan, de fogyaszthatóvá vált a virsli nagy része.

 Megtudtam, hogy az előző helyükön mindig volt kirakva száraztáp a tálkájukba, ezért kitaláltuk, hogy mi is bevezetjük ezt a szokást. Talán így nem lesz számukra annyira motiváló a magára hagyott konyha, így nem fognak annyit lopni. Az este kirakott nem kis adagot kb. 20 percen át folyamatosan ették, reggelre el is fogyott. Amikor éjszaka mászkáltak, a hasukon egyértelműen látszott, hogy nem a szokásos mennyiséget kapták. Meglepődtünk, hogy ennek ellenére ugyanolyan vehemenciával reggeliztek, mint az előző napokban. Úgyhogy nem egy nap alatt fogjuk átszoktatni őket.

 Etetéskor 2 lépésre egymástól leteszünk egy-egy tálkát, amiben általában nedves macskakaja van. Evéskor hagyják magukat simogatni, és ezt ki is használjuk. Eddig a gyorsabb evő amikor végzett, átszaladt a másik tálkájához, hogy besegítsen az étel elfogyasztásába. Kivéve, amikor nyers húst kapnak, mert olyankor megvadulnak, morognak és habzsolnak, mint a vadállatok. Tegnap a falánkabbik szépen leült a másik háta mögé és megvárta, amíg az elfogyasztja a vacsoráját. Csak utána ment oda, hogy maradékok után kutasson.

A két fülük közötti fekete csíkok mindig az Üvegtigrisből arra az emberre emlékeztetnek, aki mindig mást kért a hot-dogjába, neki volt úgy hátrafésülve a kopasz fejére a sötét haja, ahogy a mauk csíkjai a fejükön. 

Nagyon sokat játszanak együtt a mauk, imádom nézni őket, ahogy levadásszák egymást. Mivel még sosem volt 2 kiscicám egyszerre, nem tapasztaltam meg, hogyan játszanak ilyenkor. Városi gyerekként nem találkoztam kiscicákkal. Már anyukaként egyszer bekéredzkedtem egy ismerősékhez, ahol nemrég kiscicák születtek, hogy megnézzem őket, mert még sosem láttam kétheteseket.

Csak erős idegzetűeknek! Aki éppen eszik, ne olvasson tovább! Egyik délelőtt arra eszméltünk, hogy az egyik mau a legkisebb fiú ágyára intézte nem igazán szilárd székletének ürítését. A halmazállapot a sok nem nekik való étel fogyasztása miatt lehetett ilyen. Később ez a cselekedet megismétlődött a parkettára is. A macskatartás árnyékos oldala.

 Azért döntöttem úgy, hogy blogírásba kezdek a bengáli cicáinkról, mert infókat keresve - az interneten - arról, hogyan szoktassam pórázon sétálásra a maukat, nem találtam semmi érdemlegeset. Akkor majd megírom én a tapasztalataimat. (Ez csak tavasszal lesz aktuális.) Plusz, több embernek is be akartam számolni róluk, de rájöttem, egyszerűbb egyszer leírnom ide a mondanivalómat. És mivel eléggé grafomán vagyok, nem esik majd nehezemre időnként hírt adnom róluk.
 Amióta az eszemet tudom, macskamániás vagyok. Ezt a tulajdonságomat sikeresen átörökítettem a gyerekeimre is. 7 éves korom óta - kis szünetekkel - vannak szobacicáim. Előző cicánk, Asszaszin, 13 évesen, augusztus végén, egy költözés után néhány nappal, álmában halt meg. Legkisebb fiunk vele nőtt fel, 2 és fél éves volt, amikor Asza hozzánk került egy istállóból, a széna közül, egy etető-alkalmatosságból. Viccesen szoktuk volt mondani, hogy jászolban született, mint Jézus. Egy keresztelő vendégei voltunk egy tanyasi vendéglőben. Két fogás között kimentünk körülnézni az istállókban, akkor találtuk ott Aszát egykeként, az anyukájával. (A kép az istállóban készült, amikor először találkoztunk.) Túl kicsi volt ahhoz, hogy elhozzuk, ezért lefoglaltuk, és néhány hónap múlva visszamentünk érte. 2 hónapja volt, hogy eltemettük, amikor egy barátunktól kaptunk két lány - egy testvérpár - bengáli kiscicát. Asza után lelkileg arra treníroztam magam, hogy majd egy menhelyről örökbefogadunk egy cicát. Még az is felmerült, hogy elhozzuk a legcsúnyábbat. Ehelyett megkaptuk a legszebbeket. Máig néha lelkiismeret-furdalásom van, hogy végül nem a tervünk szerint alakultak a dolgok. Ez nem jelenti azt, hogy ne lettem volna boldog, amikor tudomásomra jutott, hogy hozzánk kerülnek a mauk. Bevésődött az emlékezetembe, ahogy ülünk az autó hátsó ülésén - amikor elhoztuk őket -  időnként bekukucskálunk a közénk helyezett macskahordozó résein, hogy megnézzük, éppen mit csinálnak. Kivételes órák voltak. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen különleges cicánk lesz. Ráadásul kettő.
  Ez kb. egy hónapja - 3 hónaposak voltak akkor - történt. Az első éjszaka sokat nyávogtak, ráadásul nagyon hangosan. Később rájöttünk, hogy csak Mia nyávog olyan orbitális hangerővel - szinte ordít -,  Mau kimondottan visszafogott. Megijedtünk, hogy ezután így telnek majd az éjszakáink, de szerencsére ez többet nem ismétlődött meg.

 Lassan kezdtek szelídülni, az egyik - Mia - máig nagyon félénk, alig engedi, hogy megsimogassuk. Mau viszont dörgölőzik, dorombol. Kezdetektől egyik gyerekünk eteti és almozza őket, hogy őt tekintsék gazdájuknak. Úgy mennek utána, mint a kiskutyák. Ha feláll és kimegy a szobából, mindent félbe hagynak és követik. Néhány napja például, egyik gyerekünk - elítélhető módon - a szobában vacsorázott, ezért az egyik mau folyamatosan keringett körülötte, arra várva, mikor lankad a figyelme kicsit, hogy ő is belekóstolhasson a finomságokba. Ekkor a mauk igazdája (igazi gazda), felállt a kanapéról és elindult a szobájába. Erre a mau felkapta a fejét, és - elfeledkezve a finom falatokról - szaladt utána. Ez nem egy különleges történet egy kutyatulajdonosnak. De minden macskatartó tudja, hogy a macskák értékrendjében semmi nem kerülhet az étel elé, a gazda meg főleg nem.
 Eredetileg azt szerettük volna, ha egyáltalán nem mennek fel az asztalra a konyhában, készültünk rá, hogy majd így neveljük őket. De aztán annyira magától értetődően másztak fel a konyhaasztalra meg a pultra, hogy esélyünk sem volt rá, hogy megakadályozzuk őket ebben főleg, hogy olyankor ott sem voltunk. Úgyhogy loptak már fél kiflit a hátizsákból, tartármártást az asztalról, a tálból, vagy leverték a tésztás lábos tetejére tett tányért, hogy falatozhassanak belőle. Meglepően erősek, már 5 tárgyat eltörtek ilyenkor. Legalább kicsit rendre szoktatnak bennünket. Egyszer a csípős pörköltet fedetlenül hagytuk a tűzhelyen, mondván, úgysem szeretik a csípőset. Ehhez képest Mau morogva ette a szobában az ellopott falatot. De lopott már a félig nyitva hagyott sütőből sütőtököt - erre végképp nem számítottunk, ki is hányta másnap. Nagy kedvencük a kenyér, bár azt olvastam, hogy nem jó nekik a glutén. Gyakran maradnak az ebédlőasztalon kenyérdarabok, azt ők rendre el is viszik, úgyhogy ezentúl gondosan el kell pakolni onnan minden élelmiszert. És persze minden elől hagyott tányért tisztára nyalnak. Amióta itt vannak, gyakran van riadó, amikor is valami zajt hallunk a konyhából, ezért ki kell szaladni, hogy ellenőrizzük őket.
Ellentétben Aszával, ők nem ijednek meg a hangos zajoktól. Össze sem rezzennek. Felmerült bennem, hogy talán nem hallanak. De amikor láttam, mennyire felfigyelnek a hangfalakra, ha bekapcsoljuk a zenét, elvetettem ezt. Az előbb, amikor elindítottam a fenti videót - hallva saját nyávogásukat -, azonnal megjelentek.
 Végére hagytam a feketelevest. A második naptól kezdve, hogy idekerültek, rendszeresen odapisiltek valamelyik ágyra vagy kanapéra. 2 alomtálca van, tiszta, illatmentes alommal. Volt olyan, hogy az egyik nem vette észre, hogy a fiunk az ágyában alszik, és lepisilte a pizsamáját. Kétségbeesetten írtam a problémáról az egyik bengális Facebook csoportba. Az alábbi képet látva merült fel az egyik tagban, hogy talán atkás a fülük. Miután az állatorvos kitisztította a fülüket - nem voltak atkák, de nagyon koszos volt - szinte megszűnt a probléma. Azóta csak egyszer-kétszer fordult elő. Úgy tűnik eltűnőben van (remélem).