Azért döntöttem úgy, hogy blogírásba kezdek a bengáli cicáinkról, mert infókat keresve - az interneten - arról, hogyan szoktassam pórázon sétálásra a maukat, nem találtam semmi érdemlegeset. Akkor majd megírom én a tapasztalataimat. (Ez csak tavasszal lesz aktuális.) Plusz, több embernek is be akartam számolni róluk, de rájöttem, egyszerűbb egyszer leírnom ide a mondanivalómat. És mivel eléggé grafomán vagyok, nem esik majd nehezemre időnként hírt adnom róluk.
 Amióta az eszemet tudom, macskamániás vagyok. Ezt a tulajdonságomat sikeresen átörökítettem a gyerekeimre is. 7 éves korom óta - kis szünetekkel - vannak szobacicáim. Előző cicánk, Asszaszin, 13 évesen, augusztus végén, egy költözés után néhány nappal, álmában halt meg. Legkisebb fiunk vele nőtt fel, 2 és fél éves volt, amikor Asza hozzánk került egy istállóból, a széna közül, egy etető-alkalmatosságból. Viccesen szoktuk volt mondani, hogy jászolban született, mint Jézus. Egy keresztelő vendégei voltunk egy tanyasi vendéglőben. Két fogás között kimentünk körülnézni az istállókban, akkor találtuk ott Aszát egykeként, az anyukájával. (A kép az istállóban készült, amikor először találkoztunk.) Túl kicsi volt ahhoz, hogy elhozzuk, ezért lefoglaltuk, és néhány hónap múlva visszamentünk érte. 2 hónapja volt, hogy eltemettük, amikor egy barátunktól kaptunk két lány - egy testvérpár - bengáli kiscicát. Asza után lelkileg arra treníroztam magam, hogy majd egy menhelyről örökbefogadunk egy cicát. Még az is felmerült, hogy elhozzuk a legcsúnyábbat. Ehelyett megkaptuk a legszebbeket. Máig néha lelkiismeret-furdalásom van, hogy végül nem a tervünk szerint alakultak a dolgok. Ez nem jelenti azt, hogy ne lettem volna boldog, amikor tudomásomra jutott, hogy hozzánk kerülnek a mauk. Bevésődött az emlékezetembe, ahogy ülünk az autó hátsó ülésén - amikor elhoztuk őket -  időnként bekukucskálunk a közénk helyezett macskahordozó résein, hogy megnézzük, éppen mit csinálnak. Kivételes órák voltak. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen különleges cicánk lesz. Ráadásul kettő.
  Ez kb. egy hónapja - 3 hónaposak voltak akkor - történt. Az első éjszaka sokat nyávogtak, ráadásul nagyon hangosan. Később rájöttünk, hogy csak Mia nyávog olyan orbitális hangerővel - szinte ordít -,  Mau kimondottan visszafogott. Megijedtünk, hogy ezután így telnek majd az éjszakáink, de szerencsére ez többet nem ismétlődött meg.

 Lassan kezdtek szelídülni, az egyik - Mia - máig nagyon félénk, alig engedi, hogy megsimogassuk. Mau viszont dörgölőzik, dorombol. Kezdetektől egyik gyerekünk eteti és almozza őket, hogy őt tekintsék gazdájuknak. Úgy mennek utána, mint a kiskutyák. Ha feláll és kimegy a szobából, mindent félbe hagynak és követik. Néhány napja például, egyik gyerekünk - elítélhető módon - a szobában vacsorázott, ezért az egyik mau folyamatosan keringett körülötte, arra várva, mikor lankad a figyelme kicsit, hogy ő is belekóstolhasson a finomságokba. Ekkor a mauk igazdája (igazi gazda), felállt a kanapéról és elindult a szobájába. Erre a mau felkapta a fejét, és - elfeledkezve a finom falatokról - szaladt utána. Ez nem egy különleges történet egy kutyatulajdonosnak. De minden macskatartó tudja, hogy a macskák értékrendjében semmi nem kerülhet az étel elé, a gazda meg főleg nem.
 Eredetileg azt szerettük volna, ha egyáltalán nem mennek fel az asztalra a konyhában, készültünk rá, hogy majd így neveljük őket. De aztán annyira magától értetődően másztak fel a konyhaasztalra meg a pultra, hogy esélyünk sem volt rá, hogy megakadályozzuk őket ebben főleg, hogy olyankor ott sem voltunk. Úgyhogy loptak már fél kiflit a hátizsákból, tartármártást az asztalról, a tálból, vagy leverték a tésztás lábos tetejére tett tányért, hogy falatozhassanak belőle. Meglepően erősek, már 5 tárgyat eltörtek ilyenkor. Legalább kicsit rendre szoktatnak bennünket. Egyszer a csípős pörköltet fedetlenül hagytuk a tűzhelyen, mondván, úgysem szeretik a csípőset. Ehhez képest Mau morogva ette a szobában az ellopott falatot. De lopott már a félig nyitva hagyott sütőből sütőtököt - erre végképp nem számítottunk, ki is hányta másnap. Nagy kedvencük a kenyér, bár azt olvastam, hogy nem jó nekik a glutén. Gyakran maradnak az ebédlőasztalon kenyérdarabok, azt ők rendre el is viszik, úgyhogy ezentúl gondosan el kell pakolni onnan minden élelmiszert. És persze minden elől hagyott tányért tisztára nyalnak. Amióta itt vannak, gyakran van riadó, amikor is valami zajt hallunk a konyhából, ezért ki kell szaladni, hogy ellenőrizzük őket.
Ellentétben Aszával, ők nem ijednek meg a hangos zajoktól. Össze sem rezzennek. Felmerült bennem, hogy talán nem hallanak. De amikor láttam, mennyire felfigyelnek a hangfalakra, ha bekapcsoljuk a zenét, elvetettem ezt. Az előbb, amikor elindítottam a fenti videót - hallva saját nyávogásukat -, azonnal megjelentek.
 Végére hagytam a feketelevest. A második naptól kezdve, hogy idekerültek, rendszeresen odapisiltek valamelyik ágyra vagy kanapéra. 2 alomtálca van, tiszta, illatmentes alommal. Volt olyan, hogy az egyik nem vette észre, hogy a fiunk az ágyában alszik, és lepisilte a pizsamáját. Kétségbeesetten írtam a problémáról az egyik bengális Facebook csoportba. Az alábbi képet látva merült fel az egyik tagban, hogy talán atkás a fülük. Miután az állatorvos kitisztította a fülüket - nem voltak atkák, de nagyon koszos volt - szinte megszűnt a probléma. Azóta csak egyszer-kétszer fordult elő. Úgy tűnik eltűnőben van (remélem).