A cím egy 1973-ban készült magyar ifjúsági film címe, mely valahol az emlékezetem mélyén derengett, és most előhívta az alábbi történet. Az már nem is rémlik, miről szólt, csak, hogy a nyári szünidő egyik elmaradhatatlan programja volt a tévében. A történet pedig: csak arra emlékeztem egy egy nappal korábbi eseményből, hogy elkezdtem idézni egy középiskolában tanult versből, mire Kenyéradó csatlakozott hozzám. Arra gondoltam, a gyerekeim már nem tudnák így elmondani, mert talán nem is tanulták. Beteg memóriám következtében másnap már egyáltalán nem emlékeztem arra, melyik mű hangzott el általunk. Gondolkodni kezdtem: arra emlékeztem, hogy kikövetkeztettük, ő még tizedikesként ezt nem tanulhatta. Egy ismert vers ismert sora lehetett, mert prózai műből nem tudnék idézni. Kizártam az ókori, meg a magyar szerzőket, hosszú versek nem jöhettek szóba. Elkezdtem sorba venni, milyen külföldi szerzők műveit tanultuk az iskolában. Egyszerre bevillant a francia szimbolizmus, innen már csak egy ugrás volt Verlaine, ezen belül az "Őszi chanson". " Ősz húrja zsong, Jajong, busong. A tájon, S ont monoton. Bút konokon. És fájón." Úgy éreztem, arra már végképp nem fogok rájönni, honnan jutott eszembe ez a néhány sor, de átgondolva a szöveget, ez is beugrott. Harmadik fiunk szóbeli érettségije előtt végigszaladtunk a nyelvtantételeken. A hangutánzó és hangfestő szavak közti különbséget taglalva jutott eszembe a fenti versrészlet.

Eddig azt hittem, hogy a házba való bejövetele után Mau azért sétál rögtön Igazda szobájához - és ott addig nyávog, amíg be nem ereszti -, mert annyira ragaszkodik hozzá. Erre kiderült, hogy kizárólag az ott lévő öntözőkannából iszik, azaz bengálikhoz méltó fokozott szomjúságát oltani jár oda. Fel is tűnt, hogy mostanában gyakran előfordul, hogy bekéredzkedik a szobába, majd rövid idő múlva kijön, és eltűnik valahol a kertben. Szösz pedig arra jött rá, hogy imádja, ha "paskolják", azaz simogatás helyett finoman ütögetik a hátát. Ilyenkor egészen felnyomja magát, szinte belesimul imádója kezébe, és előbb-utóbb eldobja magát.

Megszoktam, hogy amikor eddigi cicáim az ölembe ugrottak, némi fájdalommal számolhattam, mivel szobacicaként hosszabbra nőtt a karmuk, minthogy be tudták volna húzni. Nem állt módjukban rendszeresen használni őket, ezért egy erre szolgáló eszközzel nekünk kellett rendszeresen levágni, meg különféle karomkoptatásra szolgáló készségeket beszerezni. Ezért meglepődtem, amikor Maut csuruztattuk, és puha talpával éppenhogy csak masszírozta a combomat. Mivel ő kinti cica is, fára mászik, meg jelölget - felágaskodva fatörzseken karmolászik, ezzel jelezve a többieknek, hogy vigyázzanak, mert erre egy nagy állat járt -, ezért kellően elkopnak a karmai ahhoz, hogy rendesen el tudja tüntetni azokat.

Éppen kint ültünk a kertben, Mau a kőkerítés tetején sétált, amikor meglátta az utcáról egy kisebb társaság. Odasiettek a kerítésünkhöz, mire Mau beugrott az udvarra, egyikőjük rámutatott, és azt mondta a többieknek: "Ott a pöttyös macska!" Úgyhogy Mau már helyi hírességnek számít! Már jóval bátrabban mászkál a kertben, és a szomszédos intézmény udvarán, az sem zavarja, ha emberek sétálnak el a közelében. Azért - ha lehet - mindig valami fedezék alatt helyezkedik el, általában növények közé, lehajló ágak alá. Egyik reggel, amikor fiunk iskolába ment, meglátta, ahogy az autó túloldalán mozog, majd amikor a közelébe ért, benézett az autó alá, és Mau ijedten kuksolt ott. 

Néhány éve még egy tabletet tartottam az éjjeli szekrényemen, hogy ha eszembe jut valami fontos az éjszaka folyamán, feljegyezzem, mert reggelre biztos, hogy elfelejtettem volna. Mivel már fizikailag képtelen lennék tabletet használni, valahogy meg kell jegyeznem a fontos gondolataimat - mielőtt végleg elfelejteném -, amíg számítógéphez jutok, ahol aztán leírhatom őket. Eleinte úgy véltem, lehetetlen, hogy ami este annyira világosan az elmémben volt, azt reggelre teljesen elveszítem majd, de aztán többször megtapasztaltam, hogy mégis ez történik. Ekkor folyamodtam a memóriapalota nevű módszerhez, mely abból áll, hogy mentális képet alkotok a gondolataimból - például a fenti bejegyzéshez, a "karom" szóra asszociálva, elképzeltem magam egy medvekarom nyakláncban, ami egy síksági indiánok által használt ékszer volt valaha -, így másnap eszembe jutott, hogy a karmos történetet akartam megírni. Azért működik, mert az agyunk jobban emlékszik a képekre, mint a szavakra. Az eredeti módszerben a mentális képeket egy jól ismert helyszínen kell gondolatban sorba lerakni, de én ezt nem alkalmazom, mert nem adódik számomra egyszerre 1-2 megjegyeznivalónál több. Azért is kedvelem ezt a tevékenységet, mert kreatív kihívásként agyalhatok a különböző képek kitalálásában. Fogalmakra jóval nehezebb egy képet találni, mint konkrét dolgokra, nem is mindig sikerül visszaemlékeznem arra, mit is akartam megjegyezni a képpel.