A cím a "Hidegen fújnak a szelek" című népdalból való, arnely nekem az első választást juttatja eszembe, amikor az SZDSZ - Szabad Demokraták Szövetsége - választási szlogenje az volt, hogy "Szabad élet, szabad madár, boldog az, ki szabadon jár!".

Annyira felgyorsult a mauk kerthez szoktatása, hogy gyorsan írnom kell róla, mielőtt elfelejtem a részleteket. Sokaknak - főleg a kertes házban élőknek - furcsa lehet, hogy ennyit problémázok azon, ami egy macskának elemi léte: a szabadban tartózkodáson. De mivel ők eddig szobacicák voltak - nem is tartottam még másképpen cicát -, a sétáltatáshoz először a kinti léthez kell őket - meg magamat is - szoktatni. Látva, mennyire bejött nekik a hátizsákos séta, elvittük Maut a közeli parkba. Ott - nem kiengedve a táskából - letettük a fűre egy kis időre. Volt némi izgalom, mert arra sétált egy kutya, de szerencsére az ő irányából fújt a szél, ezért nem vette észre Maut. Azután Igazda egyenként, pórázon vitte ki őket a kertbe, de utána annyira kaparták az üveget, hogy - kenyéradó gazdájuk nyomására - végül kinyitottuk nekik a teraszajtót, és szorongva figyeltük, vajon mit kezdenek ezzel a hirtelen jött szabadsággal. Utána mindannyiunknak egyet kellett értenünk abban, hogy nagyon élvezték a szaladgálást, az egymással való játékot, a nyárfa szöszök vadászatát. Rendszeresen visszajöttek az ebédlőbe, de amikor be akartuk csukni utánuk az ajtót, inkább újra kimentek. Tudom, hogy ez tipikus viselkedés macskáknál. Aztán amikor kellően lefárasztottuk őket, már nem akartak újra kimenni, inkább bevonultak aludni. Néhány alkalom után már úgy engedtük ki őket, hogy közben egy filmet néztünk, ezért nem is figyeltünk rájuk. Miát utána a kinti padlásfeljáró tetején találtuk meg, ott aludt. Mau pedig egy idő után már ki sem ment a nyitott ajtón. Ő valószínűleg később sem menne túl a kerítés adta határokon. Miát viszont ma már a kőfal tetején találtuk. Nem szeretnénk, hogy eltűnjenek szem elől, hogy kontroll nélkül kimenjenek a kertből, kitéve az autók - bár errefelé viszonylag ritkán járnak -, a kutyák, más macskák... veszélyének.

Másnap már reggel ki kellett őket engednünk, annyira izgatottak voltak. Nyávogtak, kaparták az ajtót, addig nem nyugodtak, míg nem játszhattak egyet az udvaron. Ha csak Mau lenne, befejezettnek tarthatnánk az udvarra szoktatást, mert ő öt percenként visszajön az ajtóhoz. Miára azonban folyamatosan figyelni kell, mert pillanatok alatt eltűnik szem elől, és arra is vigyáznunk kell, hogy ne tévedjen a szomszédos intézmény területére, ahol konyha üzemel, és mindig vannak nyitott ablakok. Merthogy már megtörtént, hogy átment, és el is tűnt a szemünk elől. Hiába vittük a falhoz Maut és nyávogtattuk, csak akkor jelent meg a kerítés tetején - megijedve egy hangosabb zajtól -, amikor már feladtuk.

Olyan is rendszeresen történik, hogy az egyik nyávogva hívja a másikat, mire az megjelenik valahonnan messziről, és odaszalad a testvéréhez. Kár, hogy mi nem tudjuk kellően utánozni a hangjukat, mert akkor kutyasípként használva, a közelünkben tarthatnánk őket. Ez a későbbiekben - amikor már külterületen sétáltatjuk őket - igencsak megkönnyítené a dolgunkat.

Érdekes, arról nem akaródzik írnom - de hát ilyen az ember -, hogy továbbra is előfordulnak ágyra pisilések. A fiúk most már mindig bezárják a szobájuk ajtaját, hogy ne történhessenek ilyen balesetek. Mivel csak Miát kapjuk rajta ilyen cselekedeten, megfordult a fejemben, hogy talán azért csinálja, mert - mivel ő nem engedi - nem tudtuk a fültisztító spray-vel kitisztítani a fülét. Azért merült ez fel, mert miután anno az állatorvos elvégezte a fentieket, radikálisan csökkent a félrepisilések száma. Úgyhogy - bár nem olyan alapossággal - Igazda megoldotta a fültisztítást, úgyhogy most reménykedve várjuk az eredményeket. Azért az hihetetlen, hogy már vannak olyan szerek, melyekkel befújva a lepisilt felületet teljesen eltűnnek a foltok, és a szagok. Bár számomra teljesen szagtalanná vált a terület, Maut másnap mégis ott találtam, amint szaglászott.

 Amikor Maut szeretgetjük - mert úgy hízeleg -, mindig eszembe jut, milyen rossz lehet Miának, hogy végig kell néznie, ahogy a testvérét imádjuk, nem őt. De bennük - ellentétben az emberekkel, lásd Káin és Ábel története - nincsenek ilyen érzelmek, legalábbis eddig semmiféle féltékenységet nem tapasztaltunk. Négy gyerekem nevelése során annyira belém ivódott, hogy figyeljek arra, hogy egyikőjüket se részesítsem megkülönböztetett figyelemben, hogy fájó látnom Mia hátrányos helyzetét Mauval szemben.  Viszont nehéz visszafogni magunkat, amikor Mau kifejezi a ragaszkodását. Remélem, ez hosszú távon sem fogja rombolni a kapcsolatunkat Miával! 

Azért merem az alábbiakat leírni - "nem mondhatom el senkinek elmondom hát mindenkinek" alapon -, mert utólag írom hozza a bejegyzéshez, amikor már x napja megjelent, ezért reménykedhetek abban, hogy kevesen fogják olvasni. Mondjuk elég fura, hogy azért szurkolok, hogy minél kisebb legyen az olvasottsága. Egy blognál ez fordítva szokott lenni. Szóval, amikor a gyerekek azt firtatták, hogy miért kell nekem kitárulkoznom egy blogon, Kenyéradó azt válaszolta nekik, hogy "Gondoljátok el, milyen jó lesz olvasni ezeket a sorokat, amikor anya már nem lesz!" Ennek jegyében elhelyezek itt egy időkapszulát, és mivel a gyerekeim úgysem olvassák ezt a blogot, mekkora performance lesz nekik, ha utólag találnak itt egy üzenetet. Hallom is az elsőszülött megjegyzését erre: "anya moment" . Igazából csak annyi, hogy a legjobban azokat a pillanatokat szeretem - és ilyenkor a körülmények ellenére is szinte boldog vagyok -, amikor az ebédlőben beszélgetünk mindenféle aktuális témáról - történelem, politika, jövő, technológia, természettudományok, pszichológia, meg a saját dolgainkról - közben Apa a konyhában főz, mi meg segítünk neki. Mindenki itt van, a macskák is. (1) (2) Ez olyan idilli, mint amikor a második ovis korú volt, és már korán reggel legózni kezdett a nagyszobában. Még zsibbadtan feküdtem az ágyban, hallgattam, ahogy a lego elemek között turkál, a Papus készítette kosárban, és közben arra gondoltam, így szeretnék távozni ebből a világból. Mondjuk, elég kicsi az esély, hogy ez megvalósuljon. Na jó, ennyi elég mára a melankóliából!

1. Milyen meghatározóak egy lakás adottságai! Az előző lakásban nem volt ebédlő, a konyha, ahol ettünk, kicsi volt - nem is nagyon tudtunk mindannyian leülni az asztalhoz - és a periférián helyezkedett el. Ezért jóval kevesebb alkalommal voltunk együtt, kevesebbet beszélgettünk egymással. Úgyhogy aki költözés, vagy építkezés előtt áll, mindenképpen tervezzen ebédlőt a lakásába! 

2. Manapság későbbre tolódott az első gyermek vállalásának ideje. Én, a 29 évemmel, már átlagosnak számítok. Szükségem volt előtte néhány zavartalan évre, hogy saját, önző életemet éljem. Bár tudom, hogy van olyan lány, aki már 20 évesen alig várja, hogy anyuka legyen, nekem mégis az a véleményem, hogy érdemes előtte egy kicsit magunknak élni, hogy a későbbiekben ne érezzük úgy, hogy valamit elmulasztottunk, és ne akarjuk utólag bepótolni. Viszont ezt ne húzzuk túl sokáig, mert idősebb korunkban már hiába szeretnénk, hogy népes család vegyen körül bennünket, ha nem kezdtünk el időben tenni érte. Ez egy lehetséges csapda, hogy amíg képesek vagyunk rá, addig nem vágyunk rá, amikor vágyunk rá, akkor meg már nem tudjuk megvalósítani. Bár az elején nehéz, sok lemondással - és persze rengeteg örömmel is - jár, de most már nagyrészt csak a gyümölcsét élvezem. Nálam nem vált be, hogy "kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond" . Azért nem akarom ennyire idillinek láttatni ezt az időszakot, jól emlékszem a nehézségekre, hogy volt olyan, hogy séta közben a babakocsit tolva elaludtam, meg egész nap csak a szoptatás idejére tudtam leülni...

Egyszer, amikor valami életbölcsességet osztottam meg a gyerekekkel, Kenyéradó - nemcsak a macskáké, a miénk is - éppen arra járt, és megjegyezte, hogy "anya tanításai" címmel kellene blogot írnom. Akkoriban terveztem efféle tevékenységet, és témát kerestem hozzá, olyat, amivel szívesen foglalkoznék rendszeresen. Végül időhiány miatt elvetettem az ötletet, és csak mostanában lett hozzá ismét elég kapacitásom. Ezért kerülnek ebbe a blogba időnként ilyen jellegű irományok. Mindig is volt bennem némi népnevelő hajlam, alsós koromban például a plüssállataimnak iskolai órákat tartottam.